A hazai zenészvilág egy nagyon szűk, igényes szeletére lő a Segovia Gitárszaküzlet. A bolt nemcsak adásvételi hely, de a magyar klasszikus gitárosok körének egyik központja is. A bő negyedszázados céget a művészek és a gitártanulók tartják el, alapítói pedig hiába nyugdíjasok, még mindig nagyot álmodnak a jövőről.
Pest belvárosában, de a Nagykörúton kívül már csak kevés forgalmas utca van, ahol járókelők nézegetnék a kirakatokat. A környéken számos szaküzlet is van, több közülük nem is fecsérelte az energiát komoly dekorációra, a vásárlók ide leginkább célirányosan érkeznek. Épp az egyik ilyen üzletbe tartok. A pincehelyiségbe vezető lépcsőről nem látszik, hogy különleges lenne a hely, csak a Segovia Gitárszaküzlet feliratú cégér emlékeztet, hogy itt valami gitáros bolt lesz.
Lent már más a kép: igényesen körberendezve, a falakról lógnak a klasszikus gitárok többféle méretben, színben, mellettük tokok, húrok és kiegészítők széles skálája. Némelyik hangszeren jól látható az árcetli: pár tízezer forinttól akár a millióig tartanak, épp az interjú alatt vittek el egy közel kétmillió forintos klasszikus gitárt. Hátrafelé jól látszik a raktár és a szerviz, egy pontról belátni majdnem az egész üzletet.
Az alapítók, Tornai Péter és Köteles Borbála. Az üzlet már 26 éve fut. Fotó: Sebestyén László
A Segovia Gitárszaküzlet az egyik első gitáros bolt volt itthon a rendszerváltozás után, valószínűleg az első, ami kizárólag klasszikus gitárokkal foglalkozik. Ez ma is ritkaság, az egész országban alig vannak vállalkozások, amelyek a gitárok eme szűk, igényes fajtájával foglalkoznának.
A klasszikus gitár nem a tábortűzi dalnokok hangszere: leginkább zenészek használják és azok, akik zeneiskolában tanulják a játékot.
Szekrények a lomtalanításon
Az üzlet nemcsak gitárok adásvételi helye, hanem találkozási pontja is a szcénának. A pincehelyiség tágas, úgy rendezték be, hogy akár előadásokat is lehessen tartani. Az ember ide a legritkábban jön csak nézelődni, még kirakat sincs. Annál gyakrabban fordulnak meg itt zenészek és gitároktatók: beszéltem olyan zenésszel, aki még sosem vett gitárt a Segoviában, de az évtizedek alatt már bő száz hangszert kipróbált itt.
Alig érkeztem meg, már együtt mustráltuk végig a hangszereket Tornai Péterrel, az üzlet alapítójával és fiával, Mátyással, aki már a vállalkozás egyedüli tulajdonosa (az interjúra még a lezárások bejelentése előtt került sor).
„Ez egy Ramirez-gitár, ötödik generációs spanyol gitárépítő család gyártmánya, van olyan hangszerük, amiben a fát több mint száz évig szárították”, „néha egy-két év a megépítéstől, mire a fa teljesen összeáll addig magától változik a gitár hangzása”, „lomtalanításkor érdemes figyelni a régi szekrényeket, egy hangszerkészítőnek értékes lehet a bennük lévő minőségi fa” – tudom meg tőlük az apró, de fontos részleteket. Apa és fia is finoman, halkan, kulturáltan beszél, érződik rajtuk a hangszerek iránti szenvedély és szakértelem.
A klasszikus vagy spanyol gitár pengetős hangszer, Spanyolországból ered, végleges formája a XIX. században alakult ki. Fő ismertetőjegye, hogy az akusztikus és elektromos gitárokkal ellentétben húrjai nylonból vannak, bár az utóbbi időben elterjedtek ötvözetek is. Építésének komoly hagyományai vannak, az iparágban több, sokadik generációs gitárépítő mester dolgozik. A klasszikus gitár a spanyol komolyzenének meghatározó része, széles repertoárja van a kifejezetten e hangszerre írt műveknek.
Napi minimum öt óra gyakorlás
A Segovia Kft-t 1995-ben betéti társaságként alapította egy házaspár: Tornai Péter és Köteles Borbála. Péter már a 60-as évek elejétől gitározik, a Zeneakadémia egyik első gitárszakos osztályában tanult. A sorsa innentől nagyjából eldőlt: a 70-es és 80-as évek a gitárról szóltak.
„Napi 2,5 órát kell skálázni, aztán 2,5 órát arpeggiózni, ekkor melegednek be csak az ujjaid és lehet elkezdeni a gyakorlást. A ‘70-es években végig ezt csináltam” – emlékszik vissza a korszakra. A pályán több nagy formátumú művésszel tartotta a kapcsolatot: a összejárt a Gryllus-testvérekkel, Benkő Dániellel, megfordult nála Klapka György, Somló Tamás, kísérte színpadon Latinovitsot és Pitti Katalint is. „Sőt, egyszer kivittek minket Schönbrunnba, hogy Pavarottit kísérjük egy koncert ráadásszámai alatt.”
Apa és fia. Péter bal válla egy balesetben több darabra tört és egy időre lebénult, azóta nem tudja a gitárt a hagyományos módon a bal combjára helyezni. Fotó: Sebestyén László
Borbála teljesen más útról érkezett: zongorázott ugyan, de nem zenész, hanem gyógypedagógus. Péter egy koncertjén találkoztak a 80-as évek első felében, hamar összeházasodtak és 86-ban megérkezett a fiúk, Mátyás.
Még TEÁOR-szám sem volt rá
A komoly fordulatot a család életében a rendszerváltás hozta el. Péter zenélt, de az csak alkalmi bevételt jelentett, Borbála pedig gyógypedagógusként rosszul keresett. „Két hét alatt elfogyott a fizetésünk (…), este taxiztam, nappal tanítottam a zeneiskolában” – sorolja Borbála és Péter az élményeket. Mosolyogva anekdotáznak a korszakról, gyorsan, egymás szavába vágva, miközben fiuk udvariasan, de határozottan segít nekem kordában tartani az interjút. Péter egy barátja javasolta, hogy csináljanak klasszikus gitárokkal foglalkozó üzletet, mert olyan Magyarországon még nincs.
A 250 ezres indulótőkéből öt-hat gitárt tudtak csak venni, ez volt a kezdő raktár. A gitáros bolt annyira új volt itthon, hogy még megfelelő tevékenységi kört sem találtak rá a TEÁOR-listán, ezért a cég fő tevékenysége a „bútor, világítási eszköz, egyéb háztartási cikk kiskereskedelme” lett.
Ugyan próbálkoztak üzlethelyiséggel, de pár hónap után otthagyták és végül a lakásukban rendezték be a boltot. Mátyás ebben az üzletben nőtt fel.
„Amikor kicsi voltam, az üzlethelyiségen keresztül jártam wc-re. Ilyen lehetett a középkorban egy mesterember családja.”
Péter délelőtt volt a boltban, délután ment tanítani, Borbála reggel volt a munkahelyén, délután érkezett vissza az üzletbe. A cég hamar hírnevet szerzett, a fővárosi gitártanároknak köszönhetően gyorsan elkezdett bevételt termelni.
„A magyar zeneiskolák fejkvóták alapján működnek és három hangszer tartja el őket: a zongora, a fuvola és a gitár” – magyarázza a Liszt Ferenc-díjas Szilvágyi Sándor, klasszikusgitár-művész, a Bartók Konzervatórium vezető gitártanára. „A zongorának komoly hagyománya van Magyarországon, a fuvola olcsón elérhető és nagyon magas szintű a hazai képzés, a gitárt meg ugye senkinek nem kell bemutatni.” A klasszikus gitárosok hazai szcénája szűk, „mindenki ismeri a másikat”, Sándor is azóta jár a Segoviába, mióta az megnyitott. A vállalkozás a 2000-es évekre nőtte ki a lakást, több üzlethelyiségen át vezetett az útjuk a mostani helyszínig.
Tízmilliós raktárkészlet ázott el
A piac mérete és az üzleti modell miatt a Segovia forgalma kiegyensúlyozott, nem mutat nagy kiugrásokat: az elmúlt években évi 40-50 millió forint között alakult az éves árbevétel. Kivétel 2016-ban, amikor egy augusztusi vihar alatt beázott az üzlet, derékig állt a víz, több mint tízmillió forintnyi raktárkészlet ázott el – ráadásul a biztosító alig fizetett utána, mivel a hangszerekkel együtt a számlák is eláztak.
Legtöbbször letört fejű és megtört testű gitárok érkeznek. Fotó: Sebestyén László
Egy átlagos évben a forgalom nyolcvan százalékát teszik a gitárok, nagyjából 300-400 darabot adnak el évente. A gitárokra változó marzsot raknak, húsz és negyven százalék közt alakulhat a profit a hangszereken. Negyedévente töltik fel a raktárat, egyszerre körülbelül száz gitár áll bent. Nem érdemes többet venni, a kereslet rendkívül ciklikus. „Szeptember és karácsony között bonyolítjuk az éves forgalom nagyját. A február még pörgős hónap, akkor zárul az első félév, sok zeneiskolás lemorzsolódik, helyettük újakat vesznek fel, akiknek gitár kell.” Az üzlet hátuljában működik egy szerviz is, Péter hobbiból és szenvedélyből üzemelteti. Leggyakrabban letört fejű és megtört testű gitárokat hoznak be, Péter amit tud, megcsinál, de komolyabb bajjal már hangszerészhez viszi a példányokat.
„Van árum és nyitva vagyok”
Az alapítók közül egyik sem üzletember, saját bevallásuk szerint sem értettek a kereskedéshez és a márkaépítéshez. Ahogy Borbála találóan fogalmaz: „művészi módon, de konyhanyelven csináltuk az üzletet”. A Segoviának pár Facebook-reklámon kívül nincs érdemi marketingtevékenysége – az évek alatt próbálkoztak reklámmal, de nem igazán hozta vissza az árát. Még a bolt Facebook-oldalán is inkább klasszikus darabok felvételeit osztják meg, mint az eladandó árut. Van ugyan webbolt, de az is csak a járvány alatt pörgött fel. A Segovia tipikus esete a „jó bornak nem kell cégér” elvének, a zenészkörökben pontosan ismerik az üzletet, a hírneve szájról szájra terjed. Péter egyetlen kereskedési elve: „van árum és nyitva vagyok.”
Andrés Segovia
Világhírű spanyol gitárművész, a klasszikus gitár történetének egyik legmeghatározóbb alakja. Hatása megkerülhetetlen, számos mai gitárművészt vagy Segovia vagy Segovia valamely tanítványa tanította. A 20-as és 30-as években több európai és amerikai turnéval népszerűsítette a klasszikus gitárt, a legtöbb hallgatónak a mai napig ő ugrik be, ha a klasszikus gitárra gondol. Az üzlet is róla kapta a nevét – bár mivel engedélyük nincs, hogy a művész vezetéknevét használják, a hivatalos indokolás szerint a spanyol városról, Segoviáról nevezték el a céget, ahonnan a gitáros is kapta a nevét.
Ezt a legjobban ifj. Környei Miklós, Junior Príma Díjas klasszikusgitár-művész írja le: „természetes volt gyerekkorom óta, hogy ha gitár, akkor Segovia.” Hangsúlyozta, hogy ugyan az üzletben található hangszerek legtöbbje tanuló gitár, de Tornaiék kapcsolatban állnak elismert mesterekkel. „Mi, művészek mestergitárokon játszunk, olyanokon, ahol – a hangolókulcs kivételével – az egész gitárt egy mester építi meg, ő veszi meg a fát, ő faragja, ragasztja, szárítja.” Miklós gitárjai is mesterektől vannak, így új hangszerért nem, csak kiegészítőkért jár be az üzletbe. De, mint mondja: két dedikált üzlet van a fővárosban, más hangszerkereskedőhöz pedig, akinél nem csak klasszikus gitárok vannak egyáltalán nem is jár.
A nagyot álmodó és a csicsergős
A Tornai-család három tagjának, akik mind a Segoviában dolgoznak, nagyon eltérő a személyisége. Péter a nagyot álmodó, ismert és elismert művész, aki az áruhoz ért magas szinten, elragadtatva beszél gitárok hangzásának legapróbb részleteiről is. Borbála kedves, közvetlen, csicsergős alkat, aki szívesen eldiskurál bármiről a beérkező vásárlókkal.
„Nekem mindegy, hogy valaki ezer forintot vagy egymilliót hagy itt, ugyanúgy állok hozzá.”
Mátyásnak pénzügyi végzettsége van, főállásban az IBM pénzügyi elemzője, hétvégén és szabadidejében van a boltban. Ő rakta rendbe a vállalkozás pénzügyeit, a szülei nem igazán mélyedtek el a számviteli rejtelmekben. Mára ő az egyedüli tag a cégben, Péter szerette volna, ha a tulajdonjog átszáll a következő generációra. A boltot egy üzletvezető, Szekfű Henrietta irányítja, ő kezeli a raktárat és a rendeléseket, rajta kívül egy alkalmazott van még, Fábián Fatime, maga is klasszikus gitáros.
A Segovia csapata balról jobbra: Fatime, Borbála, Mátyás, Péter és Henrietta. Fotó: Sebestyén László
A cég működése stabil és profitábilis, bár a fejlődési irányok eléggé szűkösek. Örülnének egy új üzletnek, ami nem a pincében, hanem legalább a földszinten van, kirakattal, de a főváros ingatlanárai és Tornaiék üzleti mentalitása gátat szab ennek. Péter és Borbála ugyanis szélsőségesen hitelellenesek, a cég 26 éve alatt egyszer sem vettek fel beruházási hitelt, a tőkehiány pedig mindig gátja volt a dinamikus fejlődésnek.
Koncertterem, szellőző
Mátyás más generáció, bátrabban nyúlna a lehetőséghez, bár kiforrott üzleti tervek még nincsenek. Külföldi terjeszkedésről beszél, a webshop elérhetőségét szeretné kiterjeszteni legalább Romániába és a Nagykörútra költöztetné a boltot. De, mint mondja, nem ebből akar meggazdagodni. A stabilitás lenne a kulcsszó: legyen meg az alkalmazottak fizetése, legyen valaki a boltban, aki ért a gitárokhoz, legyen egy jó eladó és legyenek kézben a pénzügyek. „Az üzlet hangulatát és szellemiségét szeretném tovább vinni.”
A már nyugdíjas Péter a rá jellemző módon nagyon nagyot álmodik. Egy hatalmas koncertteremről beszél, ahol száz méter hosszú falon sorakoznának a klasszikus gitárok. Gitárkoncertek egész sorozatát álmodta meg elismert művészekkel, tanulókkal, a hazai klasszikusgitár-szcéna új központját szeretné létrehozni. Mindezt hallgatva Borbála mosolyogva, a több évtizedes házasságok belenyugvó szeretetével legyint. „Álmodozzál csak, apukám. Nekem az is elég lenne, ha a szellőzőt felújítanánk.”
