Szabadság, intimitás

Most akkor a koronavírus. Addig sem kell klímaszorongani és a populizmus terjedése, a menekültek áradata miatt aggódni. (Rád nem vonatkozó szorongás igény szerint kihúzható.) A vírus előnye, hogy közelebb van, […]

Bővebben

Ártalmas mítosz a diplomás túlképzés – csak az okos nemzet törhet ki a középszerűség csapdájából

Ha nem kezdjük el most a felkészülést a következő évtized kihívásaira, vagyis a népességcsökkenésre, a vidék elnéptelenedésére, a gépek térnyerésére, a klímaváltozásra, az átalakuló világrendre vagy a szegénységből való kitörés nehézségeire, végképp elveszítjük az esélyt arra, hogy 2030-ra a gazdag és sikeres országok közé emelkedjünk. Az egyetlen tárgy, amelybe ma egy közösségnek valóban megéri befektetnie, a diplomaoklevél – érvel vendégszerzőnk, aki elemzésében arra is rámutat, hogy mi a lehetséges fejlődés gátja.

Az üzleti élethez hasonlóan a szereplők a politikában is hajlamosak a hosszú távú előnyöket az egyre rövidebb távú nyereségekre becserélni. Ahogy az angol nyelv a maga szokott, egyszerű módján kifejezi, mindent ural a short-termism, azaz a rövid távú gondolkodásmód. A politikusnak a következő sajtótájékoztatót, a következő hírciklust, a következő helyi időközi választást kell túlélnie, és a végén aligha marad ideje azon gondolkozni, mi is lesz ezzel az országgal hosszú távon.

Holott ha nem kezdjük el most a felkészülést a következő évtized kihívásaira – a népességcsökkenésre, a vidék elnéptelenedésére, a gépek térnyerésére, a klímaváltozásra, az átalakuló világrendre vagy a szegénységből való kitörés nehézségeire –, végképp elveszítjük az esélyt arra, hogy 2030-ra a gazdag és sikeres országok közé emelkedjünk.

Persze Magyarország akkor sem vész el, ha minden ugyanígy megy tovább. Nem jön el a nemzethalál, nem lesz afrikai szintű éhezés vagy teljes gazdasági összeomlás. Csak éppen megragadunk abban a középszerűségben, ahol most is tartunk: az Európai Unió egyik legszegényebb nemzeteként, valahol a saját ligánkon belüli utolsó helyek egyikén.

Pedig ennél sokkal többre lehetnénk képesek: Finnországtól Tajvanon és Dél-Koreán át Svédországig bőven akad rá példa, hogy egy ország ki tud törni a középszerűség csapdájából.

Ezeknek az országoknak a sikere nem végtelen olajmezőiken, távoli gyarmataikon, hódító hadjárataikon, ellenállhatatlan tengerpartjaikon alapul. Hanem azon, hogy rájöttek: korunkban a legfontosabb erőforrás az emberi tudás.

Ez az egyetlen kincs, amely Magyarországnak is rendelkezésére áll. Mi magunk, magyarok.

Sikeres magyarok

Magyarország fizikai infrastruktúrája kifejezetten fejlett. Szállítási, utazási és digitális hálózataink nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedők. Vannak autópályáink, a legkisebb településeken is jól működő mobil- és internethálózatunk, termékeink és szolgáltatásaink pedig – főleg persze Budapestről – a világ bármely pontjára könnyedén eljuthatnak. Ezeken a területeken még jobban is állunk, mint régiós versenytársaink.

Magyarország legnagyobb problémáját tehát nem ez, hanem polgárai tehetségének és lehetőségeinek kihasználatlansága jelenti.

Egy egyre kisebb népességű ország egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy a lakosság jelentős része számára annyira „ragadós legyen a padló”, hogy nincs lehetősége kitörnie a szegénységből. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ennyi magyarról lemondjunk, ekkora tömegeket szegénységben és így a kibontakozás lehetősége nélkül hagyjunk.

A huszonegyedik században egyre inkább csak a nemzet egészének tehetségére, szorgalmára, képzettségére, egészséges és hosszú életére építhetünk. Minden elvesztegetett ember egyrészt személyes tragédia, másrészt az ország meggazdagodásának fő akadálya. Számos afrikai és dél-amerikai ország példájából megtanulhatjuk: ha egy országban csak a szűk elitnek jó, az végső soron senkinek sem jó.

Nobel-díjasaink, Oscar-díjasaink, feltalálóink, tudósaink, sikeres startupjaink bizonyítják, hogy Magyarországon nem a tehetséges gyerekekből és az őket képző néhány jó iskolából van a hiány. A gond az, hogy a legtöbb gyerek kimarad ezekből a sikertörténetekből. Nem részesülnek olyan oktatásban, amely lehetőséget adna nekik a kibontakozásra.

A rövid távú politikai gondolkodással való szakítás első lépése tehát az lenne, ha ezentúl nem tárgyakba, hanem az emberekbe fektetnénk, vagyis ha forrásainkat a fizikai helyett elsősorban az emberi erőforrásainkra fordítanánk.

Ha elsősorban nem digitális táblákat, hanem digitális tudást adnánk. Ha elsősorban nem számítógépeket, hanem programozási készségeket adnánk. Ha elsősorban nem bemagolandó információkat, hanem az információk kritikus, kreatív felhasználásának képességét adnánk. Ha elsősorban nem új vonatokat, buszokat és autókat, hanem a mobilitás lehetőségét és az arra való nyitottságot adnánk.

Az egyetlen tárgy, amelybe ma egy közösségnek valóban megéri befektetnie, a diplomaoklevél. Az egész régióban ugyanis Magyarországon a legmagasabb a felsőfokú végzettségűek bérelőnye, vagyis a diplomások kiugróan többet keresnek, mint a kevésbé képzettek – részben épp azért, mert annyira kevesen vannak.

A diplomás túlképzés ártalmas és meghaladásra méltó mítosz.   

Mindezek megvalósításában az államnak nagyon fontos szerepe van. Félrevezető az a vita, hogy „kicsi” vagy „nagy” államra van-e szükség: mindkét modellel látunk jól működő, gazdag országokat és kevéssé versenyképes, lecsúszó államokat is.

A fő kérdés inkább az, hogy mire és hogyan költi az állam a rendelkezésre álló erőforrásait. Arra, hogy a piaci szereplők versenyébe szóljon bele? Hogy közpénzből kiváltsa a magángazdaságon alapuló piacgazdaság logikáját? Mindez inkább általános normaszegési hajlamhoz és versenyképtelenséghez vezet.

Vagy esetleg arra, hogy javuljon az ország humán erőforrásának és állami intézményeinek minősége – azaz közoktatásra, jól célzott szociális kiadásokra, egészségügyre? A sikeres országok szinte mindegyike ez utóbbira költi a legtöbbet. Ezekben az országokban ott aktív az állam, ahol valóban segíteni tud – és önkorlátozó ott, ahol semmi keresnivalója, mert csak árthat.  

Okos nemzet

A hosszú távú szakpolitikai gondolkodás másik terepe a közösségek megerősítése. Egy ország életében sorsdöntő, hogy miképp tekintenek egymásra az állampolgárai: legyőzendő ellenségként vagy potenciális partnerként. A partnerség, az együttműködés, a bizalom felbecsülhetetlen versenyelőnyt jelent.

Az emberiség ezt már az őskorban felismerte, amikor rájött, hogy bár egyénenként sosem lesz erősebb a kardfogú tigrisnél, az együttműködés erejével mégis képes legyőzni azt. És felismeri ezt mindenki, aki úgy dönt, hogy céget alapítva megsokszorozza erőforrásait, és minél több embert, tudást, tőkét bevonva, széles együttműködés révén lesz sikeres.

A fejlett világban nagy létszámú közösségek tagjainak egymás iránti bizalma ma a nemzettudatban tud a leginkább megjelenni. A közvélekedéssel ellentétben azonban ma Magyarországon nem túl erős, hanem túl gyenge a nemzettudat ─ nem azt keressük, hogy mi köt minket össze bennünket, hanem azt, hogy mi választ el egymástól.

Holott a sikeres nemzeteket az is megkülönbözteti a sikertelenektől, hogy tagjai pozitív és jövőorientált nemzettudatra építve képesek közös célokért közösen dolgozni. A nemzeti öntudatnak nem kell acsarkodásra, belső és külső ellenségek keresésére és legyőzésére épülnie; nem szükségszerű, hogy kirekesztő, háborúba torkolló sovinizmus legyen, mint a huszadik század közepének nacionalizmusai. A holland nemzeti öntudat központi eleme a tolerancia, a svédé a táradalom többi tagja iránti szolidaritás, az amerikaié az amerikai álom megvalósítása. A nacionalizmus ugyanis lehet pozitív is.

Az okos magyarok eredményei mindenkit büszkeséggel töltenek el lakhelytől, iskolázottságtól, származástól, vagyoni helyezettől függetlenül. Szent-Györgyi Alberttől és Neumann Jánostól Fischer Annie-ig és Szabó Magdáig tucatjával ismerünk nemzetközileg is kiemelkedő magyar tehetségeket. A magyarok a legokosabb nemzetnek tartják magukat és megbecsülik a tudást.

Mindeközben persze ismerjük a tanulói teljesítményt mérő PISA-mutatók eredményeit, a magyarok képzettségének szomorú valóságát. De ha önképünk az okosságon, a tehetségességen, a tudáson alapul, miért ne nőhetnénk fel ehhez az álomhoz?

Miért ne lehetne ez, az okos nemzet megvalósítása a magyarok közös, pozitív nemzeti vállalkozása?

Nemzeti öntudatunk alapulhatna jövőbe mutató célokra. A magyar reformkor vezető gondolkodói ugyancsak jövőbe mutató, közös vállalkozásként értelmezték a nemzetet. A huszonegyedik században az ország számára az lenne a leghasznosabb közös vállalkozás, ha nem csupán néhány kiemelkedő, világhírű magyarra lehetnénk büszkék, hanem a magyarok többségének teljesítményére.

Lehetséges-e mindez?

A közoktatásba való beruházás fontosságáról és a tudásalapú társadalom megteremtéséről persze évtizedek óta sokat hallunk. Mégsem történt sok minden. A short-termism látszólag lehetetlenné teszi az ilyen, hosszabb távon megtérülő intézkedések bevezetését. A jövőorientált, pozitív nacionalizmus hasznosságáról kevesebb szó esett Magyarországon – Németországban például már annál több –, de pont emiatt fogadhatnánk kétkedéssel ezt a koncepciót is. Meg lehet változtatni egy ország sorsát egy évtizeden belül? Meg lehet törni káros útfüggőségeinket, le lehet győzni a politikusokra, a gazdasági vezetőkre és általában a társadalomra ható visszahúzó erőket?

Egy amerikai politológus, Joseph P. Overton fogalmazta meg, hogy a politikában egy szakpolitikai ötlet megvalósíthatósága attól függ, hogy az ötlet nem esik-e a túlságosan szélsőséges ötletek kategóriájába. Azoknak az ötleteknek, amelyek adott pillanatban túl merésznek, idealistának, szélsőségesnek hatnak, nincs esélyük a politikai fősodorba kerülni – vagyis nincsenek a megvalósíthatóságot jelképező úgynevezett Overton-ablakon belül.

Ugyanakkor ha adott pillanatban egy szakpolitikai javaslat kívül eshet is az Overton-ablakon, maga az ablak mozgatható. Ami ma még idealista álmodozás, az másnapra már az egyetlen ésszerű ötletnek tűnhet a többség számára. A valóban jó szakpolitikai javaslatok általában sajátos pályát járnak be: ami az elején elképzelhetetlen, az később már csak radikális, majd legvégül az egyetlen értelmes opcióvá válik.

Ha 1938-ban valaki azt javasolja, hogy a világ összes országa közösen köteleződjön el a béke mellett, biztosan idealistának tartják. Hét évvel később létrejött az ENSZ. Ha 2005-ben valaki azt mondja, hogy a német kancellár bezáratja az ország nukleáris atomerőműveit, biztosan radikálisnak tartják. 2011-ben Angela Merkel az összes német atomerőmű bezárása mellett döntött. Ha 2010-ben valaki azt javasolja a Föld legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó Kínájának, hogy váljon karbonsemlegessé, biztosan őrültnek tartják. Tíz évvel később Hszi Csin-ping kínai elnök bejelentette, hogy 2060-ra Kína karbonsemleges lesz.

Éppen ezért a mindenkori véleményformálókon, a gazdasági és politikai döntéshozókon, az agytrösztök szakértőin nagyban múlik, hogy a politika mit tart éppen észszerűnek és megvalósíthatónak. Ma még a rövid távú megoldásokat, a napi hírciklusok megnyerését. Holnap talán az ország hosszú távú érdekeiről, a közoktatásról, az emberekbe való beruházásról, a pozitív nemzeti önképről való vitákat is. Az ablak mozgatható.

Boros Tamás
Az Egyensúly Intézet igazgatója

A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.

Oszd meg!