Kárpátalján zajlik a mindennapi élet, de nem lehet elfelejteni, hogy az ország háborúban áll Oroszországgal. Három, jelenleg Ungváron élő nővel beszélgettünk: a hátrahagyott életükről, a mindennapokról, a jövőképükről, győzelemről és békéről.
– Ott mennek a fiúk. Harcolni.
– Honnan tudod, hogy mennek, és nem jönnek?
– Abban az irányban van a laktanya, ott szoktak gyülekezni. Onnan mennek a nullásra.
Szívszorító kettősség jellemzi ma a kárpátaljai Ungvárt. A néhány hónapja még sötétbe burkolózó városban az éttermek, boltok nagy része nyitva, semmivel sem rosszabb felhozatallal, mint a magyar határ túloldalán. Egy iskola melletti parkban diákok kosárlabdáznak, körülöttük a futópályán többen róják kitartóan a köröket. Egy kávézó teraszán három fős férfitársaság üldögél, élvezik a napsütést a hosszú, különösen hideg tél után.
A napos tavaszi hétvége viszont újra és újra emlékeztet arra, hogy háborús országban vagyunk. A város tele van a kimenőjük után gyülekező katonákkal – annak, aki nem itt lakik, elsőre nem egyértelmű, hogy mennek-e vagy jönnek, de tolmácsom, Viktoria Balytska rögtön elmagyarázza, honnan lehet tudni. A többség egyedül vagy párban sétál vissza a laktanyára, de sokukat kíséri barátnő vagy feleség. Egyikük karján négyévesforma gyerek ül.
Ungvár több pontján is visszaköszön óriásplakátokon egy itteni magánklinika hirdetése, de legalább ennyiszer jönnek szembe helyi katonák arcképei is. Fekete háttér, ukrán zászló, fényképeik alatt név és két dátum szerepel: egyik a születés, másik a halálozás.
Többek között ezzel a gesztussal emlékszik a város azokra a fiaira, akiket az elmúlt bő egy évben megöltek a háborúban.
Nehéz pontos számot mondani, hány menekült érkezett a 110 ezres városba a háború kitörése óta: több tízezren mindenképp, de van olyan becslés is, ami alapján megduplázódott az itt élők száma. Az elmúlt hónapokban sokan továbbálltak, de továbbra is sok menekültszálló működik, a helyiek közül pedig rengetegen dolgoznak azon, hogy megkönnyítsék azok életét, akik a kárpátaljaiaknál jobban érintettek a háborúban. Három itt élő nő története következik: hátrahagyott életükről, mindennapjaikról és a háború utáni terveikről meséltek.
A Kálvária temető Ungvár legrégebbi sírkertje, jelenleg pedig a város egyik legszomorúbb helyszíne: itt temetik el azokat a katonákat, akiket a bő egy évben megöltek a háborúban. Fotó: Somogyvári Gergő
Ezt a háborút nem mi kezdtük
Az ungvári 6-os számú iskola legtöbb szintjén ugyanúgy zajlik a tanítás, mint a háború előtti időkben, a harmadik emelet viszont ma menekülteknek ad otthont. Fűtés már itt sincs, de a nyár sem még érkezett meg, 17 fokot mutat a hőmérő aznap délután, amikor ott járok.
Az egyik, mindössze néhány négyzetméteres tanteremben kapott szobát a Luhanszk mellől érkező, 63 éves Olga. Vannak termek, amin több család is kénytelen osztozkodni, Olga szerencsésebb, a férjével lett itt elszállásolva. A szoba berendezése leginkább egy nagyon rendben tartott kollégiumi szobáéra emlékeztet: két ágy, asztalka, egy tálkában csoki és keksz, itt-ott egy-egy plüssfigura. Arra, hogy a háború előtt a nyelvórák helyszíne lehetett a terem, egy pici pad és a falra kiakasztott, néhány angol rendhagyó ige ragozását taglaló plakát utal.
„Oversize” – mondja Olga, miközben felemel egy szürkés színű pulóvert, amit az elmúlt hetekben kötött.
Rögtön kiderül, hogy kettőt készített, egyet magának, egyet pedig az egyik barátnőjének. A kötés egykor a hobbija volt, ma már megküzdési stratégiájának része: fonalgombolyagok, kötő- és horgolótűk, saját készítésű pulóverek, zoknik és egy gyönyörű, fehér fonalból horgolt napernyő mutatja, mivel tölti mindennapjait a 63 éves nő.
: Olga tudja, hogy jó döntés volt eljönni Luhanszk mellől. Úgy fogalmaz, Ungváron „arany emberekre” lelt, de megviseli, hogy a lánya nem tartott vele. Előfordul, hogy hónapokig nem tudnak beszélni, legutóbb néhány napja kapott tőle egy rövid videóüzenetet. Jól vannak. Fotó: Somogyvári Gergő
Vannak ismerősei Nyugat-Európában, ha akarna, mehetne tovább. „De nem akarok. Ide sem akartam jönni” – mondja. Ungvárra a férje döntéséből érkezett, szinte az utolsó pillanatban, a háború kitörése után egy hónappal indultak el Luhasznk mellől (a várost július elején foglalták el az oroszok). „Nem volt villany, nem volt semmi. Csak kötöttem” – mondja arról az egy hónapról.
„Kocsik, buszok, vonatok indultak nyugatra, de nem tudod, hova, kihez jutsz. Ahol van hely, oda ülsz.”
Eredetileg Lvivbe érkeztek, de aznap több rakétatámadás is érte a várost, ezért úgy döntöttek, továbbjönnek Kárpátaljára.
Ma a mindennapjai hasonlóan alakulnak: felkel, megágyaz, megmosakszik, megreggelizik (nagyon szereti a müzlit), utána kicsit még visszadől az ágyra. Sok időt tölt azzal, hogy rendet tartson, és úgy érzi, jót tesz neki az is, ha segíthet másoknak, legutóbb például egy barátnőjének gyógyszert szerezni. Sokat főznek a férjével, templomba járnak, rengeteget sétálnak és még annál is többet köt.
Fotó: Somogyvári Gergő
Ha véget ér a háború, szeretne hazamenni: arra vágyik, hogy tegyen-vegyen a ház körül, a kertben és a földeken. „De nem békét szeretnénk, hanem győzelmet, mert ezt a háborút nem mi kezdtük. Nem kell olyan béke, ami csak papíron aláírva létezik.”
Magyarország agresszor az ukránok számára
Bódi Tímea Ungváron nőtt fel, apja magyar, anyja ukrán. Az Ungvári Nemzeti Egyetemen végzett magyartanárként, ma egy itteni iskolában tanít magyarul 10–14 éves ukrán gyerekeket. „Az angol után két nyelvet választhatnak második idegen nyelvként, németet vagy magyart. Eddig a legtöbb szülő a magyar csoportba íratta be a gyerekét itt, Kárpátalján, de azóta, hogy megkezdődött a háború, inkább a németet választják, Orbán politikája miatt” – mondja.
Tímeával a másik munkahelyén, a Bozdoszkij-parktól egy sarokra, egy autómosó fölött berendezett edzőteremben beszélgetünk. Tízéves kora óta jár aikido-edzésekre, 15 éves kora óta ő maga is edző. Gyerekkori álma volt egy saját terem megnyitása: ez négy éve sikerült is. A termet férjével, Szergejjel közösen viszi, aikidóra és japán vívásra lehet hozzájuk járni, de sok egyéb, a japán kultúrával kapcsolatos programot (nyelvtanfolyamot, teaceremóniát) is szerveznek.
Tavaly februárban Tímea és férje, Szergej befogadták egy kijevi aikidós társukat, három-négy hónapig lakott náluk családostól. Fotó: Somogyvári Gergő
A háború kitörésekor felfüggesztették az oktatást, az edzőterem is bezárt. Két hónap után indultak újra, azóta a menekültek számára is nyitva az ajtó. „Amikor megkezdődött a háború, nagyon sok anya és gyerek jött Kárpátaljára, ez volt a legbékésebb régió Ukrajnában. Rengetegen érkeztek komoly traumákkal, a menekülés és az orosz katonák miatt” – mondja.
A terem egyik sarkában ülünk le beszélgetni, közben beszűrődnek az edzés zajai: esések hangja, a húsz mezítlábas gyerek talpa alatti szivacs nyikorgása, az edzést tartó kijevi sensei japán utasításai. Mellettünk Timi spánielje, Liza („Mint Minelli” – mondja a gazda.) pihen egy narancssárga babzsákfotelben, amit látszólag nem mostanában sajátított ki.
„Általában, amikor egy gyerek edzeni jön ide, vidám, nyitott, minden érdekli, mindenkit meg akar ismerni. Tehát gyerekként viselkedik – folytatja Timi. – De ezek a gyerekek, akik a háború elől érkeztek, szótlanok, zárkózottak voltak, és nagyon könnyen megijedtek.
Vannak itt gyerekek Kelet- és Észak-Ukrajnából, akik nagyon szörnyű dolgokat láthattak.
Igyekeztünk az aikidón, a gyakorlatokon keresztül megnyugtatni őket, normalizálni a helyzetüket. Hogy egy kicsit könnyebb legyen nekik.”
A menekült gyerekeknek nem csináltak külön csoportot, úgy döntöttek, azonnal integrálják őket a helyiek közé, hogy könnyebben tudjanak barátkozni, és hogy legyen egy közeg, amire támaszkodni tudnak. „Nagyon jól fogadták őket a kárpátaljai gyerekek, ma sokszor együtt pizzáznak vagy együtt mennek vizsgázni. Az itteni gyerekek értették, hogy miért kellett idejönnie a többieknek.”
Az elmúlt egy évben sok ingyenes programot szerveztek menekülteknek, de tartottak nyári tábort is, ahol az edzések mellett múzeumba, uszodákba jártak, origamiztak, workshopokat tartottak. Megszerveztek egy ottalvós moziéjszakát is: a gyerekek pizzával felszerelkezve, hálózsákba bújva néztek animéket, reggel hatig. „Mi a férjemmel már rég aludni akartunk, de ők kibírták” – mondja mosolyogva. Fotó: Somogyvári Gergő
Arról is büszkén mesél, hogy mennyit fejlődtek a keletről és északról érkező gyerekek. „Nagyon jó eredményeket mutatnak a vizsgákon, öveket szereznek. Tetszik nekem a hozzáállásuk: nemcsak egy szórakoztató sportnak fogják fel, hanem nagyon komolyan veszik az edzéseket és a vizsgákra való felkészülést.”
Az első néhány hónapot nehezen élte meg, de ma már nagyjából ugyanolyanok a mindennapjai, mint a háború kitörése előtt. „Itt sokkal nyugodtabb az élet, mint keleten.
De izgulunk, mert bármikor elvihetik a férjeinket és a fiainkat. Hozzászoktunk a helyzethez, de folyamatosan ott van ez a szorongás.”
Igyekszik megtenni, ami tőle telik, az edzések tartása mellett sokszor vesz részt adománygyűjtésekben, ilyenkor a külföldön élő aikidós ismerőseit mozgósítja. Az összegyűlt pénzből a frontra küldenek csomagokat – mindig azt, amire éppen szükség van. „Vannak férfiak, akik a háború előtt nálunk edzettek, és önként elmentek a frontra. Néha szoktak írni, hogy ez kell, amaz kell, ilyenkor összegyűjtünk egy kis pénzt, és elküldjük nekik. Hál’ istennek mindannyian jól vannak.”
Volt egy másik jól szervezett akciója is. Egy kaliforniai aikido-edző a háború kitörésekor ráírt, hogy hogyan tudna segíteni, a pénzadományon túl. Félig viccből azt válaszolta neki, hogy azzal, ha idejön. Az amerikai lány áprilisban egy hetet töltött Kárpátalján, a gyerekek úgy néztek rá, mint egy filmsztárra. „Kicsit úgy is viselkedett – mondja nevetve. – De nagyon felrázta őket az a néhány nap.”
Fotó: Somogyvári Gergő
Magyarország hintapolitikáját ő sem nézi jó szemmel. „Innen mi azt látjuk, hogy van egy agresszor, akihez Szijjártó és Orbán folyton kijár Moszkvába, ahelyett, hogy itt lennének. Ez már eleve egy vörös posztó. De látjuk azt is, hogy mindent megvétóznak, amit az Európai Uniós szeretne, és folyton a nyelvtörvénnyel takaróznak, pedig nincs vele probléma.
Magyarország egy agresszor az ukránok számára. Az az általános vélekedés, ha Putyinnak sikerülne lerohanni Ukrajnát, akkor Orbán elvenné magának Kárpátalját nyugaton.
»Kis diktátornak« is nevezik, Lukasenkóval együtt. Az itteniek Magyarországra most Oroszország barátjaként tekintenek, azaz ellenségnek számít. Ebben a média is szerepet játszik. Nagyon sok cikket szoktam látni a magyar médiában, ami ugyanazt írja, mint az orosz propaganda, csak magyarra lefordítva.”
Ha véget ér a háború, szeretné megvalósítani a másik gyerekkori álmát: hogy eljusson Japánba. „A 18-60 év közötti férfiakat most nem engedik ki, a férjem most nem jöhetne velem. Nagyon várjuk, hogy vége legyen a háborúnak, de nemcsak ezt. Azt is, hogy Ukrajna legyen a győztes, és minden területet, amit Oroszország elvett, visszakapjunk.”
Négyen tíz négyzetméteren
Zsanna csak az után vált menekültté, hogy ősz végén anya lett. Három hónapja él két tucat másik családdal együtt Ungvár déli részén, egy ipari terület egyik használaton kívüli épületében berendezett menekültszállón. Körülbelül nyolcvanan laknak most itt, az elmúlt hónapokban sokan továbbmentek biztonságosabb országokba. Férfit alig látni. Zsannáék családja kivétel, férje, Danila három hete érkezett meg feleségéhez, hat hónapos kislányához és nagymamájához.
Danila, Zsanna és Zlata. Fotó: Somogyvári Gergő
A 19 éves ukrán lány Zsitomirban született, 11 éves korára két ízben is elvették édesanyjától: gyermekotthonba, később pedig Herszonba került, nevelőszülőkhöz. Szeretett velük élni, meséli, de a nevelőanyja halála után a férj egyre agresszívabbá vált, ezért úgy döntött, eljön. A háború előtt orvosi előkészítőre járt a Kijev és Lviv között lévő Hmelnickijben, itt ismerkedett meg a Mariupolból származó Danilával.
„Pedig nem is akartam orvos lenni” – mondja ukránul, szelíden mosolyogva; „vámosnak” készült, de nagy volt a túljelentkezés, nem vették fel.
A háború kitörésekor épp egy térdműtétből lábadozott szülővárosában, Zsitomirban, már várandósan. Lánya, Zlata (jelentése: „arany”) születése viszont arra sarkallta a fiatal szülőket, hogy biztonságosabb helyet keressenek. Zsanna tél végén érkezett meg Ungvárra a három hónapos csecsemővel és férje nagymamájával. Danila nem tartott vele. Bár egyelőre nem sorozták be, nem akarták kockáztatni, hogy elvigyék katonának, ha észreveszik, hogy elhagyta Zsitomirt – láttak már erre példát. A fiú végül néhány hete felmentést kapott, három évig nem sorozhatják be, hogy ápolni tudja a beteg nagymamát.
Fotó: Somogyvári Gergő
Most négyen élnek egy körülbelül tíz négyzetméteres szobában. A huzatos, sötét folyosó után kellemesen melegnek és világosnak tűnik a (minden bizonnyal a csecsemő miatt) felfűtött helyiség. Mikor megérkezünk, Danila épp ruhát hajtogat a mintaszerűen beágyazott ágyak tetején. Napközben sokat dolgoznak: Zsanna a menekültszálló konyháján főz, férje néhány napja munkát kapott a szállóval szemben lévő ipari telepen. Mellette a szállón lakó sok másik menekülthöz hasonlóan ő is sok időt tölt az épület melletti üvegházban, bazsalikomot, petrezselymet, paradicsomot és káposztát termesztenek.
Elképzelhetőnek tartják, hogy a háború után Magyarországon, Németországban vagy Franciaországban telepedjenek le. Zsanna több menekülteket segítő Viber-csetcsoportban is benne van, az ott lévő infók alapján válogat a lehetőségek közül. Ami biztos, hogy pénz nélkül semmiképp sem indulnának el nyugatra. Most a családból senkinek sincs útlevele, azt remélik, hogy Danila új munkájából össze tudják gyűjteni az ehhez szükséges pénzt.
Köszönet a Medspotnak (Orvosi Segítség, Ahol Kell Alapítványnak) a szervezésbeli segítségért, Viktoria Balytskának és Natali Rizhenkovának pedig a tolmácsolásért.
