Összetört nők, megrengett kapcsolatok, fizikai szenvedés és lelki teher. A kormány a megsokszorozott állami finanszírozás ellenére sem tudta termékennyé tenni a meddőségkezelési rendszert, és öt év után is váratnak magukra az ígért fejlesztések. Közben elmaradnak a születésszámok, növekednek a várólisták és a terhelés a meglévő szakembergárdán. Ezzel párhuzamosan rohamosan romlik a gyermekért harcoló párokkal való bánásmód, sokszor hiányzik a tájékoztatás, sokasodnak a traumák és a kudarcok. Mit él át az, akinek termékenységi problémája van Magyarországon? Első fejezet: a számok.
„Sokszor érzem úgy, hogy folyamatosan csak a sötétben tapogatózunk, és várunk a csodára. Pedig már az is felemésztette szinte minden erőnket, hogy idáig eljussunk”
– meséli Ági. A lombikprogram hazai helyzetéről, a már addig vezető hosszú, reményölő útról, a legalapvetőbb és legszükségesebb információk küzdelmes megszerzéséről, a hosszan húzódó előzetes vizsgálatokról, az úgynevezett stimulációról és a testi-lelki tortúráról beszélgetünk.
Férjével, Ádámmal három évig próbálkoztak a spontánnak nevezett, valójában nagyon is tudatos, számolásokkal, tesztekkel és sok-sok egyéb termékenységfokozóval, na meg költségekkel teli teherbeeséssel, mire – két orvosváltás után – megkezdődtek végre a mesterséges megtermékenyítési eljárásokhoz vezető, szakszerű kivizsgálások. Mivel Ági esetében petevezeték-elzáródás állt fenn, a nőgyógyásza közölte velük: csak a lombik jöhet szóba.
Megdöbbent, hogy milyen későn, milyen sok hónap próbálkozás és kétségbeesett kérdezősködés után jutott el akár csak ehhez az alapnak tartott vizsgálathoz is, pedig rendszeresen járt – magánellátásban – az addigi nőgyógyászhoz szűrésekre, és családalapítási terveikbe is korán beavatták az orvost. Mostanra annyira beleásta magát a témába, hogy fortyog benne a düh, amiért szerinte több évet elvesztegettek az orvosi figyelmetlenség, az egymással nem kommunikáló szakterületek és a követhetetlen, zavaros és a beteget kiszolgáltatottá és sodródóvá tévő protokoll miatt.
Ágiék év eleje óta próbáltak bejutni az államosított intézményhálózat számukra – lakhelyük és az ajánlások alapján – megfelelő intézményébe, mivel azonban
akadozik, sokszor szünetel az ellátás bizonyos állami lombikcentrumokban, az első úgynevezett beültetésig még nem jutottak el.
Ugyanakkor egy kényszerű intézmény- és orvosváltással, utóbbi sok hetes szabadsága után ismételt kivizsgálásokkal mára a stimulációs előkészítésen és a petesejt leszíváson túl vannak, azaz az eljárás aktív szakaszában járnak. Ági arra készíti a lelkét, hogy most, szeptemberben végre megtörténik az első beültetés is. És noha tudja, itthon szinte elenyésző, hogy az első lombikeljárás során sikerrel jár valaki, azért imádkoznak, hogy megtörténjen velük a csoda.
Fiatal kora miatt erre minden esélye meg is van, még most is csak a harmincas évei közepén jár, és eddig minden eredményük bizakodásra adott okot. Alapvetően a lombikcentrumos orvosukkal is elégedettek, bár éheznének a több és jobb információra, meg egy kis odafigyelésre.
Ági kérdés nélkül áll elő azzal: ebben a rendszerben, a jelenlegi körülmények, és az eddigi tapasztalatok alapján csak egy gyermeket tudnak majd vállalni. Sőt, úgy fogalmaz, hogy ha pár év múlva lesz rá pénzük,
„a második babánkért biztosan külföldre megyünk”.
Egy másik ismerősöm, Zsófi a sokadik beültetésnek köszönheti ma már kétéves lombikbabáját. Szinte az elsők között kezdték meg a papíron ingyenessé tett lombikeljárásokat annak idején, és végül sikerrel jártak. Azt mondja, neki arról nincs tapasztalata, hogy milyen volt a magánszolgáltatós rendszer, mivel azt nem engedhették meg maguknak, és vidéken meglehetősen korlátozott volt a hozzáférés akkor is.
Ezért nagyon jó iránynak gondolta az államosítást, boldog volt és törhetetlenül optimista, amikor belevágtak a hazai lombikprogramba, aztán minden közfinanszírozott lehetőségükkel éltek is, mire sikerült. Egészségügyi szakemberként most már mégis úgy látja: a futószalagszerű működés, a totális káosz, és a kiszolgáltatottságukkal visszaélő, jellemzésében „förtelmes” bánásmód, amit a baba reményében némán tűrtek a „lombikozás éveiben”, annyira megtörte a lelküket, hogy egészséges, szép és okos, megszületett kislányuk érdekében nem vágnak újra bele.
„Nem lesz kistesó, mert nem hiszem, hogy újra talpra tudnánk állni a rendszerben működő szadizmusból”.
Az érintett párok gyakran hosszú éveken át próbálkoznak, hónapról hónapra szembesülnek a kudarccal, mire bekerülnek a meddőségkezelési rendszerbe (Képünk illusztráció.)
A számok nyelvén is rengeteg
Nem is szembesül az ember azzal, milyen sokakat érint valamiféle termékenységi probléma, amíg a közvetlen környezetében, vagy saját gyermekvállalási szándéka miatt nem próbál meg információt szerezni a lehetőségekről.
Nem egyszerű ugyanis leírni, összefoglalni, megfogalmazni már azt sem, mit jelent a meddőség.
A szakemberek azt mondják, egy pillanatnyi állapotot, ami az esetek többségében nem is végleges, sokszor gyógyítható kórképek összessége, együttállása. Általában azokat a párokat nevezik meddőnek, akiknél 12 hónapon át, rendszeres és védekezésmentes szexuális érintkezés ellenére nem történik olyan fogantatás, melyből gyermek születhetne – akár a fogantatás elmaradása, akár vetélés miatt.
Életkori tényezők befolyásolják, hogy a meddőségi okok feltárása valakinél korábban (például 35 év feletti nők esetén már fél év próbálkozás után) vagy akár a 12 hónapon túl kezdődik meg. A meddőség hátterében férfi és női okok, illetve kettejük inkompatibilitásából adódó kevert okok állhatnak.
A WHO vizsgálatai alapján a felnőttek 17,5 százaléka meddő globálisan, és nincs nagy különbség a fejlett és a fejlődő országok között. Hazai tanulmányok alapján a férfiak és a nők nagyjából 15-15 százaléka számít nemzőképtelennek, illetve meddőnek. A pontos megnevezés a férfiaknál a nemzőképtelenség, a nőknél pedig a meddőség, a kettő szinte teljesen azonos arányban sújtja a két nemet a 18-40 közötti korosztályban.
A szakemberek rendre arról beszélnek az elmúlt években, hogy minden ötödik magyar férfi és nő érintett, vagyis a lakosság 17-20 százalékának valamilyen segítségre van szüksége ahhoz, hogy gyermeke születhessen.
Jelenleg 300-400 ezerre tehető tehát azoknak a magyar pároknak a száma, akiknek természetes úton nem jön, jöhet össze a gyermek.
Közülük évente 5-6 ezer pár az, aki komolyan próbálkozik a gyerekvállalással – akár lombikkal is, de valójában évente tízezer ilyen párnál lenne indokolt valamiféle beavatkozás vagy kezelés. Ők azok, akik gyakran hosszú éveken át próbálkoznak, hónapról hónapra szembesülnek a kudarccal, mire egyáltalán bekerülnek a meddőségkezelési rendszerbe.
Magyarországon 2017, illetve 2020 óta az asszisztált reprodukciós ellátásokat papíron az állam fedezi. A vonatkozó szabályok hatályba lépésével a társadalombiztosító 100 százalékban támogatja a meddőségi ellátásokat, a kivizsgálás és a diagnosztikai vizsgálatok is közfinanszírozottan elérhetők: mindez 45 éves korig minden nő számára biztosított.
Az egészségbiztosító 100 százalékban támogatja a meddőségi kezelések gyógyszereit – nőknek és most már férfiaknak is –, megszűnt az állami támogatással lombikkezelést végző klinikák teljesítmény- és volumenkorlátja, egyes diagnosztikai ellátások közfinanszírozottá váltak, átalakult az inszemináció finanszírozása, továbbá állami kézbe került az asszisztált reprodukciós ellátás (megvásárolták és bezáratták az ilyen magánintézményeket, forrásaink szerint éppen ez utóbbi az egyik oka annak, amiért az Európai Bizottság eljárást indított az ügyben Magyarországgal szemben).
De valójában hogyan működik ez az egész?
Így viseli gondodat a tébés meddőségkezelés
Mivel még mindig csak 12 állami intézményben (papíron 13) lehet valamiféle mesterséges megtermékenyítést igénybe venni az országban, a helyzet annál sokkal bonyolultabb, mint az a kormányzati, sokszor büszkélkedő közlésekből következne. Azok a párok, akiknek nem sikerült teherbe esniük, jelentkezhetnek rögtön ezekbe az úgynevezett meddőségi centrumokba, csakhogy sok ezek közül csak nagyon nehezen, lassan, és hosszú várakozási idővel fogadja az érintetteket.
Éppen ezért a termékenységi problémákkal küzdők többsége igyekszik felkészülni arra, hogy a várt időpontban már ne csak konzultáljanak velük, hanem a szükséges kezelések is megkezdődhessenek. A termékenységi problémák feltárása bonyolult a hazai ellátórendszerben, hiszen egy ilyen kivizsgálásában alapvető a nőgyógyász, az endokrinológus, az andrológus/urológus, a meddőségi immunológus szerepe, melyhez speciális esetekben hematológust, vagy genetikus segítségét is igénybe kell venni.
Na de ki jut be ilyen szakorvosokhoz manapság a közfinanszírozott magyar egészségügyi ellátásban? Magyarán ahhoz, hogy az esetleges meddőségi okokat előzetesen és megfelelően feltárják, netán kezeljék is, az érintettek többségének éveken át rengeteg pénzt kellene elkölteni a magánegészségügyben.
Csak egy példa erre, hogy amikor – az esetek jelentős részében – hormonális zavarok vagy elváltozások állnak a terméketlenség hátterében, annak célzott kezelése szinte kizárólag magánszolgáltatóknál vehető igénybe, és
egy ilyen hormon-reharmonizációs program akár 2,5-4,5 millió forintba is kerülhet.
Ez ugyanis nem tartózik a közfinanszírozott asszisztált reprodukciós ellátások körébe – utóbbira jó esetben nincs vagy nem is lenne szükség akkor, ha ez sikerrel járna.
Valójában a meddő párok 30 százalékának lenne csupán szüksége például lombikkezelésre, ez a legismertebb, legeredményesebb eljárás.
Csakhogy a jelenlegi gyakorlat alapján a meddőségi tünetekkel küzdő párok előbb kerülnek be valamilyen asszisztált reprodukciós eljárásba, majd csak több sikertelen inszemináció vagy embriótranszfer után javasolják a komplexebb kivizsgálásukat.
Számos meddőségi probléma és tünet kezelhető lenne asszisztált reprodukciós eljárások nélkül – megfelelő előzetes kivizsgálásokkal
És amikor indokolt az asszisztált eljárás, akkor is tény: már eleve az, hogy valaki eljusson az államosított meddőségkezelésbe, sokszor valójában sok pénzbe kerül. Számtalan előzetes vizsgálat – időpontokhoz, például menstruációs ciklushoz kötött vérvételek – szükséges ahhoz, hogy valakit ténylegesen kezelni kezdjenek.
Hiába utalná azonban be a közellátásból a nőgyógyász, vagy a centrumban a szakorvos ezekre a laborokra a nőt, netán a férfit, ha az állami és önkormányzati szakrendelőkben esélytelen megfelelő időben és körülmények között elvégeztetni a teszteket, és csak ciklusvesztéssel (azaz egy vagy több hónapos késlekedéssel) mehetnének tovább az érintett párok.
Éppen ezért sokan magánszolgáltatóknál végeztetik a szükséges vizsgálatokat – amelyek költsége összességében több százezer forintra rúg. Ezután pedig gyakran azzal szembesülnek, hogy hiába van – a megkövetelt – egy éven belüli eredményük és papírjaik, a meddőségi centrumban a szakmai protokollra, és az egészségügyi szolgáltatók közötti adategyeztetés hiányára hivatkozva újabb körben tesztelik őket a legalapvetőbb meddőségi problémák kizárása érdekében. Ez pedig, noha az állami gondoskodási szándékból fakadóan a rendszer biztosítja a finanszírozás, kétségtelenül időveszteség az érintett párok számára.
Többen panaszkodnak arra is, hogy a centrumok kapuját jelentő nőgyógyászatokról, illetve a konzultációkról kifejezetten a fizetős praxisokba irányítják őket,
afféle előfeltételként szabva ezt a tébés inszeminációs- vagy lombikellátásoknak.
Mivel azonban az előzetes meddőségi kivizsgálást a centrumokban kötelesek elvégezni, ez a valódi reprodukciós beavatkozásoktól veszi el az erőforrást. Sok szakorvos szerint nemcsak a női és férfioldali kivizsgálások, hanem az inszeminációs eljárások is ilyen, sima nőgyógyászati ambulancián elvégezhető beavatkozások lennének.
Évek óta fenáll az ebből fakadó probléma, a kormány most igyekezik is finomítani az eljárásrenden. Öt évnek kellett tehát eltelnie, hogy 2024-ben elkezdjék szervezni a meddőségi szakambulanciákat, amelyeknek, ha egyszer valóban megvalósulnak, az lesz a dolguk – ahogy a hvg360 legutóbbi idevágó cikke fogalmaz –, hogy a meddőségi klinikák előszobáiként működjenek. Feladataik között szerepel a nőgyógyászati és andrológiai tanácsadás, az alapvizsgálatok megkezdése, a diagnózis megalkotása, a megfelelő kezelési protokoll kialakítása, és akár egyes alapkezelések elindítása is.
Ezek az ambulanciák végeznek majd mesterséges ondóbevitelt (inszeminációt) is, de ha lombikra van szükség, akkor már a centrumokba irányítják majd a pácienseket. Meddőségi szakambulanciákból eddig országosan nyolcat ígértek meg, de egyelőre még nem mindegyik működik, azokat az ehhez hasonló helyeket pedig, amelyeket korábban a magánszolgáltatók működtettek, korábban bezárták, átszervezték az államosítás során.
Vélhetően mostanra a kormány is belátta: hibát követtek el.
Elmaradt a reprodukciós csúcstámadás
Nem csoda, hogy a kormány igyekszik változtatni eredeti, 2019-es elképzelésein, az eddigi asszisztált reprodukciós állami teljesítmény ugyanis siralmasnak mondható. A Fidesz-KDNP rendre azzal érvel: 2018 előtt évente átlagosan 5000-5700 nő jutott hozzá a lobikkezelésekhez, ez a szám tavalyra 10 ezerre nőtt. A meddőségi kezeléseknek köszönhetően 2018 előtt 1400-1450 gyerek született, tavaly már több, mint 2300 – állította egy államtitkár nemrégiben.
Ez azonban részben nem igaz, hiszen – mint arra a Népszava nemrég felhívta a figyelmet – az egykori Országos Egészségbiztosítási Pénztár adatai szerint már 2011 óta kétezer körül mozgott a lombikbébi születések száma évente. Sőt, az állami közlések is ellentmondanak ennek: 2019-ben Magyarországon 10,1 ezer In Vitro Fertilizáció (IVF) vagyis szervezeten kívüli megtermékenyítés történt, 2020-ban a koronavírus-járvány miatt csökkent a beavatkozások száma 9,5 ezerre, 2021-ben 12 ezer IVF-megtermékenyítést végeztek, 2022-ben pedig 14 ezret.
Tavaly 10 044 páciens fordult meg az államosított klinikákon, 10 977 embriót ültettek be, és 2116 lombikbaba született.
Ezt azonban nem hivatalos állami statisztikákból, hanem mindössze egy kormányzati kinevezett tájékoztatójából lehet tudni, és rendre hiányosak a nyilvános statisztikák ebben a kérdésben.
Ráadásul Vesztergom Dóra, az államosított rendszert irányító Humánreprodukciós Igazgatóság vezetője tavaly decemberben azt mondta, hogy 2023-ban 2150 lombikbaba született Magyarországon, 2022-ben pedig 1865. Szavai alapján tehát az valóban igaz, hogy dupla annyi páciens kerül be a rendszerbe, mint 2016-ban, ugyanakkor tény, hogy brutálisan lecsökkent az elvégzett eljárások eredményessége.
Hiába jutnak hozzá többen a kezelésekhez, ha kudarcra vannak ítélve
Tényleg ennyire nagy a baj?
Sokan, sokféleképpen összefoglalták már, mi áll ennek hátterében. A legtöbben azzal magyarázzák a kudarcos teljesítményt, hogy a meddőségi intézmények államosítása után semmilyen kapacitásbővítés nem történt, nincs elég orvos és kísérő személyzet, elmaradt a továbbképzés és az utánpótlás nevelés. Ezzel párhuzamosan pedig növekednek a várólisták és futószalagossá vált a rendszer, amit nem is a siker alapján, hanem az elvégzett beavatkozások száma alapján finanszíroznak.
Ezen igyekezne fordítani a 2023 végi és 2024-es bejelentések és ígérgetések alapján a kormány a bővítésekkel és legújabban már a képzési követelménycsökkentéssel – amit a szakmában ismét sokan megkérdőjeleznek, kifejezetten aggályosnak tartanak. Nagy kérdés tehát, ez hozhat-e érdemi változást, ugyanakkor az egészségügyért felelős Belügyminisztérium most, szeptemberben a HVG-nek elismerte: hazánkban megközelítőleg 30 ezer beavatkozásra lenne szükség évente ahhoz, hogy a termékenységi zavarral küzdő párokat megfelelően el tudják látni.
Jelenleg azonban a rendelkezésre álló humán erőforrással és infrastruktúrával ennek nagyjából felére képes csak a rendszer.
Összehasonlításképpen: a szintén közel 10 milliós Csehországban negyvennél is több lombikcentrum van a hazai tizenhárommal szemben, igaz, a csehek nemhogy engedik a magánellátást, de kifejezetten egészségturisztikai területként tekintenek a lombikra.
Ha azonban még idén agy jövőre a kormány meg is nyitja a 8 ambulanciát, azaz némileg tehermentesíti a meddőségi centrumokat, felgyorsítja az utánpótlásképzést,, a siker még korántsem garantált. Sokak szerint ugyanis egyáltalán nem csak az intézmények és a személyzet száma állhat az eredménytelenségi okok között.
Kudarcra ítél a szabályozás
Amiről szintén nincs hivatalos adat, ám a fenti eljárási adatokból kikövetkeztethető: Magyarországon 16 százalék körül mozog az asszisztált reprodukciós kezelések átlagos sikerrátája. Ezzel szemben az Európai Humán Reprodukciós és Embriológiai Társaság (ESHRE) adatai szerint Európában már 2019-ben is a lombikbébi beültetésének sikeressége átlagosan 34,6 százalék, az inszemináció hatékonysága pedig 32,1 százalék volt. Régiós összehasonlításban sem lehet büszke a teljesítményére Magyarország: Csehországban 30-45 százalék közé teszik sikerrátát, Németországban ugyanezt 2021-ben 32,1 százalékra becsülték.
Ennyivel bénábbak lennének a magyar szakemberek, vagy öt év alatt ennyire elavult a technológia, amit alkalmaznak? Valószínűleg nem ez az ok. A rossz eredmények hátterében valójában az áll, hogy a magyar szabályozás összességében a kudarcnak és a közfinanszírozással visszaélőknek kedvez.
A protokoll 45 éves korig teszi lehetővé az állami lombikeljárást különösebb feltételek nélkül. A magyar állam jelenleg – január óta – öt úgynevezett stimulációt finanszíroz – ezekből inszeminációs vagy lombikeljárás következhet. Azt a kormányzati alkalmazottak is elismerik, hogy amikor egy meddő pár itthon elindítja a lombikbébi programot, átlagosan 3 hónap, a gyakorlatban körülbelül fél éven belül kap időpontot az első konzultációra – ennyire növekedtek meg a várólisták a korábbi néhány hetes várakozási időkről.
Ha pedig fél év után – az addig gyakran magán-egészségügyi szolgáltatónál megcsináltatott vizsgálatokkal – megkezdődnek az eljárások, azok éveken át tartó kezeléssorozatot eredményeznek.
Miközben 35 év alatt 3-4 embrió beültetését követően a páciensek 80 százaléka lesz várandós, egy embrió beültetésével az eredményesség 30-40 százalék körül van. Már ebből az arányból világos, hogy több stimulációs sorozat, és több beültetés kell tehát ahhoz, hogy gyermek szülessen a lombikeljárásból.
Közben Magyarországon a 40-45 év közötti nőkön is elvégzik a közfinanszírozott beavatkozásokat, miközben ezek közel sem hoznak olyan eredményt lombikmódszerrel, mint a 40 év alatti korosztályban. Ezeknek a sokat szenvedett nőknek saját petesejttel a legtöbb esetben nem lesz gyermekük. Tény ugyanis, hogy 40 év felett a várandósság esélye saját petesejttel alacsony, 42 év felett pedig szinte esélytelen: 100 nőből egynél sikeres a lombikkezelés ilyen módszerrel. Ha egy 30 éves nő petesejtjével történhetne a beavatkozás, akkor azonban újra 50-60 százalékra nőne a várandósság esélye.
A petesejt donáció akár 50-60 százalékos eredményt is jelenthetne, csakhogy itthon továbbra sem engedélyezett a petesejt fagyasztás és (kevés, engedélyeztetéshez kötött kivételtől eltekintve) a donáció sem.
Eközben (amint arra Kaáli Nagy Géza professzor, a szeptemberi Forbes magazinban megjelent interjújában utalt, alább tudsz belelapozni a lapba – a szerk.) a hazai meddőségkezelések egyharmadát éppen a fent említett korosztály körében végzik.
Ahhoz tehát, hogy javuljanak az eredmények, változtatni kellene a szabályozáson, és ezzel növelni az esélyesek ellátáshoz jutási arányait, valamint az idősebbek kezelésének hatékonyságát.
Ráadásul az sem mindegy, hogyan. Itthon ugyanis a kormány szabályozása nyomán nem történik meg az embriók genetikai vizsgálata, ami szintén jelentősen növeli a sikertelen várandósság kockázatát. Egy, úgynevezett bioetikai bizottság – vélhetően KDNP-s nyomásra – évek óta még Vesztergom Dóráéknak sem engedélyezi, hogy modern molekuláris eljárások segítségével az életképes embriók szelektálhatók legyenek a lombikeljárások során.
Pedig ha kiválaszthatnák a párok genetikailag életképes embriót, akkor annak beültetésével a várandósság esélye 65 százalék felett lenne, szemben a 35-40 százalékkal.
Ezek a szabályok, valamint a kapacitáshiány a szakértők szerint együttesen vezettek oda, hogy hiába költött az állam körülbelül ötször annyit meddőségkezelésre, mint korábban: 2017 és 2019 között az évente elvégzett meddőségi kezelések több mint 19 százalékából született gyermek, 2020-ban már csak 17,9 százalékból, 2021-ben viszont már csak a beavatkozások 16,6 százalékából született baba, és – noha erről nincs hivatalos adat – vélhetően az utóbbi két évben tovább romlott az arány.
Mindez azt is jelenti, hogy az államosított magyar klinikák hatékonysága elmarad az európai átlagtól, itthon tízből kevesebb mint két nő jár sikerrel.
Hiába tehát az állam szerepvállalása, és a közfinanszírozás, a meddőségi centrumok túéterhelődtek, és mivel az csak eljárások sokszorozódásával jutnak több finanszírozáshoz, teljesen világos, hogy az érintettekre egyre kevesebb idő és odafigyelés jut. A kudarc pedig újabb, komoly traumát jelenthet.
Márpedig, és itthon erről alig beszélnek, a sikeres reprodukciós eljárásoknak jelentős feltétele a lelki háttér és stabilitás, a pszichés meddőségi okok ugyanis a legnehezebben kezelhetőek. Nem volt olyan forrásunk – összesen tíz érintett nővel, illetve párral beszélgettünk az utóbbi hetekben – aki igennel válaszolt volna arra a kérdésre: biztonságban és megfelelően támogatva érzi magát a magyar meddőségkezelési rendszerben.
Így pedig aligha meglepő, hogy egyes statisztikai adatok szerint tíz nőből átlagosan három-négy végül a vágyott gyermekáldás nélkül fejezi be a meddőségi kezelését – legalábbis itthon, Magyarországon.
De mi következik most? Marad az ima, irány külföld, vagy minden korábbi ideológiai előadás ellenére beindul a hazai privatizáció a szektorban? Sorozatunk következő részében ennek járunk utána.
