A tökéletesség hajszolásával nem jobbak leszünk, hanem betegebbek és szomorúbbak – nagyjából így lehetne összefoglalni a perfekcionizmus lényegét, és annak legnagyobb veszélyeit. Az egyre több embert érintő „tökéletességkultusz” egyéni és szervezeti szinten is komoly károkat okozhat. Ezért is lenne fontos jobban megismerni ezt az ördögi dinamika mentén szerveződő személyiségvonást.
„Nem érem be a tökéletesnél kevesebbel!” Miközben még mindig vannak olyan cégek, ahol elismerően csettintenek, amikor egy állásra jelentkező aspiráns motivációs levelében hasonló fordulattal találkoznak, addig egyre több szakértő figyelmeztet a perfekcionizmus veszélyeire.
De mi is az a perfekcionizmus?
A hivatalos definíció szerint „a perfekcionizmus a szélsőségesen magas személyes sztenderdek és a túlságosan kritikus önértékelés kombinációja”. A tudományos körökben elterjedt meghatározásnál talán még érzékletesebben ragadja meg a lényeget Elizabeth Gilbert, aki Big Magic – Kreatív élet félelem nélkül című könyvében úgy fogalmaz, hogy
a perfekcionizmus nem más, mint báli ruhába öltözött önbizalomhiány.
És valóban. Ha kicsit közelebbről szemügyre vesszük a perfekcionizmus „természetrajzát”, akkor viszonylag gyorsan átláthatjuk, miként ássa alá a személyes és üzleti sikerünket, ha mindig és minden körülmények között a tökéletességet hajszoljuk.
Miért, már az is baj, ha lelkiismeretes vagyok?
Természetesen semmi gond nincs azzal, ha valaki lelkiismeretesen, a maximumra törekedve végzi a munkáját. Csakhogy
a maximalizmus és a perfekcionizmus két nagyon különböző dolog. Előbbi egy adaptív, a teljesítményünkre pozitívan ható tulajdonság, utóbbi egy – sok helyzetben kifejezetten kártékony és a sikerességünk szempontjából kontraproduktív – személyiségvonás.
„A perfekcionizmus nem egy viselkedés, hanem egy módja annak, ahogy magadról gondolkozol” – sommázza a lényeget ez a cikk, amiből az is kiderül, hogy a perfekcionista ember önképe leginkább akkor domborodik ki, amikor az történik, amitől mindennél jobban retteg. Vagyis hibázik…
„Nem vagy elég jó”
„Csalódott vagyok, amiért ez most nem sikerült” – valami ilyesmi jár egy maximalista ember fejében egy-egy kudarcos helyzetben, aki ettől még nem gondolja magáról, hogy rossz ember lenne. Szemben egy perfekcionistával, aki ilyenkor nem a történtek miatt érez csalódottságot, hanem önmagában csalódik. Leginkább szégyelli magát. Úgy érzi kevés; hogy ő nem elég jó, és soha nem lehet elég jó. Amikor hibázik, nem azt sajnálja, ami történt, hanem szégyenkezik és önmagát utálja.
Ezt a szégyenérzést kerülik a perfekcionista emberek akkor, amikor minden körülmények között minimalizálni próbálják a hibázás lehetőségét – vagy úgy, hogy halálra dolgozzák magukat, vagy úgy, hogy meg sem próbálják…
Felelős vezetőként itt érdemes résen lenni, mert a hiba nélkül végzett munkának (legalábbis annak, ha valaki mindenáron erre törekszik) sokszor nem haszna, hanem ára van…
A perfekcionizmus ördögi köre
Ha tökéletes vagy, soha nem buksz el, ha soha nem buksz el, soha nem kell szégyenkezned. Tulajdonképpen ez a gondolati torzítás, és az ebből következő rossz dinamika üldözi a perfekcionistákat egy ördögi körbe, amiből nagyon nehéz kikeveredni.
Elvégre – függetlenül attól, hogy valaki perfekcionista vagy sem – óhatatlanul találkozunk az életünkben olyan helyzetekkel, ahol hibázunk. Emberek vagyunk, nem pedig robotok, nem tudunk mindig minden helyzetben tökéletesen teljesíteni. Már csak azért sem, mert a tökéletesség nem létezik. Ez egy illúzió, aminek a kergetése folyamatos örömtelenségre kárhoztatja az érintetteket, akikre jellemző még, hogy
- irreálisan nagy jelentőséget tulajdonítanak a tökéletességnek,
- teljesíthetetlen elvárásaik vannak saját magukkal szemben,
- alacsony az önértékelésük,
- folyamatosan attól rettegnek, hogy mások megítélik őket.
Közegészségügyi kérdés
Komoly tévedés tehát azt gondolni, hogy a tökéletesség hajszolása kiválóbbá tesz minket. Éppen ellenkezőleg: betegebbek és szomorúbbak leszünk tőle.
Van olyan szakértő, aki egyenesen úgy fogalmaz, hogy „a perfekcionizmus mostanra közegészségügyi kérdéssé vált”.
A vonatkozó tanulmányokból többek között kiderül, hogy a perfekcionizmus hajlamosító tényezője a kiégésnek, emellett olyan pszichés rendellenességekkel hozható összefüggésbe, mint a depresszió, a szorongás, az önsebzés, az evészavarok, az anorexia, a bulémia vagy a krónikus fejfájás, de a korai halálozás és az öngyilkosság között is kimutattak kapcsolatot.
Emellett – tűnjön bármilyen ellentmondásosnak is – a perfekcionizmus a teljesítményre is rossz hatással van, a perfekcinonista emberek ugyanis
- rosszabbul viselik a stresszhelyzeteket,
- rugalmatlanok,
- nagyobb valószínűséggel halogatnak,
- könnyebben feladják a küzdelmes szituációkat
- és – ironikus módon – többet is hibáznak.
Fertőz a perfekcionizmus
Ráadásul a probléma egyre több embert, és egyre fiatalabb korosztályokat érint. Aggasztó adat például, hogy öt gyermek vagy serdülő közül kettő perfekcionista.
A perfekcionizmus járványszerű terjedését a kutatók leginkább a minden szempontból teljesítményalapú gondolkodásban és abban látják, hogy az értékmérő egyre több területén az életünknek az, hogy mi mindent tettünk le az asztalra.
De nem segít a helyzeten a tökéletesség elengedését akadályozó közösségi média sem, ahol viszonylag ritkán fordul elő, hogy a kudarcaikról osztanának meg információkat a felhasználók… A torzító virtuális valóság nem igazán támogatja, hogy fogadjuk el magunkat a hibáinkkal együtt – miközben
a perfekcionizmus egyik leghatékonyabb ellenszere éppen az önelfogadás lenne.
Egyéni és kollektív szinten is veszélyes
De nemcsak egyéni szinten hordoz magában komoly veszélyeket, ha „sosem adjuk alább a tökéletesnél”. A hibázás lehetőségét minden szinten kizáró vezetői gondolkodás hátrányos helyzetbe hozhatja a biztonsági játékot játszó szervezeteket.
A „Ne haladjunk, inkább maradjunk” attitűd kollektív szinten is komoly gátja lehet a fejlődésnek – aminek természetes része a hibázás. Viszont,
ha a tévesztés lehetősége semmilyen szinten sem része egy szervezet gondolkodásának, az könnyen stagnáláshoz, ezáltal lemaradáshoz vezethet.
Emellett más veszélyekkel is járhat, ha egy cégen belül elburjánzik a perfekcionizmus. Az ugyanis egy dolog, hogy a perfekcionista embereket a saját viselkedésük frusztrálttá teszi, kiégeti és megbetegíti, de
az önmagukkal szemben támasztott irreális elvárások, és az azzal kéz a kézben járó, ítélkező attitűd nagy eséllyel a környezetre is kivetül – és megmérgezi azt.
„A perfekcionizmus nem a magas elvárásokról, hanem a teljesíthetetlen elvárásokról szól” – olvasható a már idézett a cikkben. Egy ilyen légkörben dolgozó ember sorozatosan kudarcra van ítélve. Márpedig az a munkavállaló, akit napi szinten kritizálnak, és sosincs sikerélménye, záros határidőn belül frusztrált és motiválatlan lesz, vagy rosszabb esetben kiég.
Az önelfogadástól a sikerig
Ahogy azt már említettem, a perfekcionizmus legjobb ellenszere az önelfogadás. Ennek analógiája mentén a legjobb dolog, amit a perfekcionizmus ártalmaitól óvakodó szervezetek tehetnek az, ha elfogadják a hibázás lehetőségének a tényét és azt, hogy a fejlődés záloga nem az, ha a kollektíva tökéletesen teljesít. Abból nem lehet tanulni, tanulás nélkül pedig nem lehet fejlődni.
Tanulni és fejlődni csak akkor lehet, ha a hibázás mint lehetőség része a szervezeti kultúrának – és nem azért része, mert rettegünk tőle, hanem azért mert látjuk benne a lehetőséget. Kellő tudatossággal és odafigyeléssel könnyedén erőforrássá alakíthatjuk a tanulságokat. És ez nemcsak a fejlődéshez adhat lökést, hanem egy sokkal barátságosabb és szerethetőbb munkahelyi légkör kialakításához is.
Szabó Eszter Judit
újságíró, a Pszichoforyou magazin alapító-főszerkesztője
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
