A vezetők legtöbbször – bár tudat alatt – nagyon is tisztában vannak mintanyújtó szerepükkel. Ezért nem mindegy, hogy a válsághelyzetben a mentésre koncentrálnak, vagy hagyják az összeomlást. Vendégszerzőnk meglepő következtetésre jut.
Sokszor illetik azzal a kritikával vezetőket, hogy nem elég empatikusak az embereikkel szemben, hanem csak mennek előre, nem törődve másokkal és a saját közérzetükkel. Tapasztalatom szerint ez a megfigyelés csak a felszínen állja meg a helyét.
A vezetők legtöbbször – bár tudat alatt – nagyon is tisztában vannak mintanyújtó szerepükkel. Ha tudatában nincsenek is, mégis érzik, hogy lelkiállapotuk, hogy energiaszintjük, hogy lendületük átragad a kollégákra is. Éppen ez a cél: nem akarnak ők nógatni, parancsokat osztogatni vagy folyamatosan ellenőrizni.
A lelkük mélyén arra vágynak, hogy lendületük magával sodorja a csapattagokat, így azok maguk, belülről vezérelve húzzák a közös szekeret.
Mi történik, ha nem mennek jól a dolgok?
Válságos időszakok kezdetén a legtöbb vezető fejvesztve igyekszik cselekedni. Próbálják menteni a menthetőt. Még hisznek abban, hogy fenntarthatóak a korábbi, napsütéses időszakban megszokott állapotok, hogy a bevétel, a vevők száma nem fog változni, legfeljebb többet kell majd lapátolni érte. Kevesebben mernek szembenézni azzal, hogy a válság hozadéka az, hogy megkérdőjeleződnek az eddigi dolgok fundamentumai.
Figyeljük csak meg, amikor valaki életének korábbi kataklizmáiról (betegség, válás, anyagi bukás) mesél. Alapvetően két kimenetelt hallunk: az egyik szerint a válság mindent elpusztított, az újrakezdés szörnyű volt és nem is sikerült igazán, az illető talán azóta is vergődik, nem találja önmagát.
A másik csoportba tartozók számára sem volt kevésbé megrázó a korábbi válság, ám szembenéztek vele, erőt vettek magukon és hátrább léptek eggyel, hogy képesek legyenek szélesebb összefüggésben elhelyezni jelenlegi élethelyzetüket. Ők a múltbéli krízisre, annak minden nehézsége ellenére tisztítótűzként tekintenek.
Hogyan motiváld?
És akkor mit tegyen a vezető, amikor nemhogy naponta, de óránként változik a helyzet, a járvány és a nyomában lopakodó gazdasági válság kezelésére hozott új szabályok és szokások? A munkapszichológia kiemelt területe a motiváció kérdése. Abban jelentős a szakmai egyetértés, hogy
a túl alacsony kihívás unalmat, a túl magas kihívás pedig az emberre bénító hatású stresszt eredményez.
Az optimális feszültségszint e kettő állapot közötti sávban van, ahol az érintettek motiváltak, tenni akarnak, izgalomban vannak, de nem fagynak le a hatalmas felelősség miatt.
Hogyan cselekedj a válságban?
A válságos pillanatokban a stressz segít. Az égő házból való menekülés során például a stressz az, ami megvédi az embert attól, hogy egyáltalán észrevegye, az őrült rohanás közepette kibicsaklott a bokája. A fájdalom csak akkor fog jelentkezni, amikor vége van a feszült pillanatok sorának. Amikor igazi stresszhelyzetben van valaki, akkor kiválóan tudja azokat a tevékenységeket végezni, amelyek zsigerivé, reflexszerűvé váltak. Reflexszerűvé váltak a sok-sok év tanulása és gyakorlata eredményeként.
A vezető cselekedni akar. Azoknál a menedzsereknél figyelhető ez meg különösen, akik sokáig középvezetők voltak
és maguk is részt vettek például a termelésben, ott éveken át voltak a folyamatok közelében. Számukra nincsen rosszabb egy válságos időszakban, mint a semmittevés érzése. Pedig az ő dolguk éppen az, hogy nyugodtan gondolkodjanak, majd e gondolkodás eredményeként döntéseket hozzanak és azokat higgadtan, közérthetően hozzák az embereik tudomására.
A vezetők nemegyszer azért pörgetik fel magukat mesterségesen, mert akkor képesek igazán cselekedni. Egyébként mit tennének? Apátiába zuhannának?
Az lenne a helyes: amikor az embernek össze kell omlania, akkor omoljon is össze, majd megtisztult elmével, némiképp kipihenten, az „úgyis minden mindegy” érzésével keljen fel, s kezdje el a romok összetakarítását, mely romokon új, elárulom, sok esetben a régivel összemérhetetlenül jobb dolog jön létre.
dr. Ligeti György
szociálpszichológus
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
Borítókép: Austin Distel / Unsplash
