Európán belül nem állunk túl jól a digitális transzformáció tekintetében. Mi kell ahhoz, hogy Magyarország valóban digitálissá váljon?
Konferenciák, sajtótájékoztatók, vállalati fejtágítások rendre visszatérő mondata, hogy „Magyarország ne csak elszenvedője, hanem alakítója legyen a digitális transzformációnak”. Már-már szlogenszerű, ugyanakkor mégis valid megállapítás.
Abban látszólag mindenki egyetért, hogy egy fejlődési út elején vagyunk, és nagyon sok minden fog megváltozni körülöttünk, abban az értelemben, hogy mennyire hatja át és határozza meg életünket a digitalizáció.
Meg tudjuk-e határozni a kiindulási pontot, jelen helyzetünket, vagy akár azt, hogy hová kéne eljutni? Magyarország informatikai ágazata GDP-arányosan 6 százalékra nőtt pár év alatt. Németországé 5 százalék alatt van. A foglalkoztatottak közel 4 százaléka dolgozik az infokommunikációs szektor munkaadóinál Magyarországon. Az USA-ban alig 3 százalék. A hozzáadott érték tekintetében GDP-arányosan az OECD éllovasai között vagyunk. Miért is kéne akkor aggódni? Iparilag inkább vagyunk alakítók, mint elszenvedők!
Sajnos azonban ezek a mutatók inkább a befektetőknek és a politikusoknak kedvesek. Létezik más jellegű összehasonlítás, amiben a hálózati hozzáférés, a képzettség, a napi használat és a közszolgáltatások digitalizáltsága egy közös mutatóban testesül meg (Digital Economy and Society Index, vagy DESI). Eszerint az unió 28 országából jelenleg a 23. helyen vagyunk. Eléggé igazságtalannak tűnik.
Hol a lemaradásunk?
Nos, az, hogy mit gyártanak nálunk az ipari parkokban, nincs feltétlenül összefüggésben azzal, hogy társadalmunk úgymond „digitális-e”. Igaz, hogy mindenki nyomja a mobilt, tizenévesektől a nagyszülőkig mindenki a neten lóg, fotózik, videózik, zenét hallgat, anyagi helyzettől és lakóhelytől szinte függetlenül. Van már ügyfélkapu, online adóbevallás és számlafizetés, neten követhetem a taxim, a pizzám, a csomagom. Ezek örvendetes dolgok.
Ugyanakkor évről évre visszatérő kérdés, hogy sikerül-e becsöngetésre eljuttatni a nyomtatott tankönyveket az iskolákba, és továbbra is sorok kígyóznak a pályaudvari jegypénztáraknál, az okmányirodákban és a földhivatalban, de néha még a bankfiókokban is. Ilyen összehasonlításban lehet, hogy digitalizáltabb Dél-Afrika, ahol mindenki mobilbankol és a telekomszámla voltaképp egybefolyik a banki ügyfélszámlával.
Tegyünk akkor tisztába néhány fogalmat.
Értsük digitalizáció alatt azt, hogy bizonyos adatok, folyamatok a fizikai térből a hálózatra kerülnek.
Nem csak az adóbevallás, meg a menetrend, amik már eleve ott születnek! Hanem a dínóleletek kartotékjaitól a filmhíradók szalagjain át az egészségügyi történetünkig. Ez a digitalizáció.
A digitális transzformáció pedig az a szemléletváltás, hogy ezeket a digitális tartalmakat észszerűen fel- és kihasználjuk.
A fenti példákhoz igazodva: egy paleontológus nem segélyért folyamodik, hogy elutazhasson néhány múzeumi raktárba, hanem futtat egy adatbányász lekérdezést bizonyos tézisei ellenőrzéséhez. A diákok bátran beemelhetnek a filmarchívumból egy videorészletet a történelem dogájukba. Az orvos pedig felkészülten várja az időpontra érkező beteget, akinek nem kell tollba mondania az anamnézist és a gyerek TAJ-számát a zéróról.
De a transzformáció nem itt teljesedik ki, hanem a digitális készségek és digitális alapanyagok teremtő folyamatokba való bevonásában. Onnantól digitális a társadalom, ha erőlködés nélkül, ösztönösen támaszkodik digitális megoldásokra jobb időbeosztás, nagyobb kényelem, hatékony munkavégzés céljából.
Azt kell belássuk, hogy akkor sikeres a digitális transzformáció, ha a társadalom minél nagyobb hányadát érinti, és nem csupán fogyasztóként, hanem értékek létrehozásában. Ehhez sokkal rugalmasabbnak és sokkal jobban hozzáférhetőnek kell lennie a transzformációt segítő képzéseknek.
Hogy szűkebb szakterületemről hozzak példát: a programozó-tanfolyamokat gyakran éri az a kritika, hogy néhány hónap alatt nem lehet megtanulni semmit. Akik ezt vetik a programozásoktatás szemére, ugyanazt a világnézeti hibát követik el, mint a középkori szerzetesrendek vezetői, akik az olvasást és az írást csak a vallásgyakorlás és a kódexmásolás életre szóló elköteleződésén belül gondolták elsajátíthatónak. Ma írni és olvasni megtanulni csak hónapok kérdése, nem rosszabb eredménnyel. Tény, hogy a folyamatos használat emeli készséggé. A digitális transzformációval ugyanez a helyzet: meg kell nyissuk a kapuit mindenki előtt.
Az elszenvedés vagy alakítás kérdése úgy jelenik meg, hogy kell-e majd százezrek elégedetlenségétől tartani, amikor végleg megszűnik a sárga csekk? Lesz-e esély arra, hogy borsodi falvakból kerüljenek ki olyan munkavállalók, akik a jövő robotjait üzemeltetik, és közben jobbító szándékú ötleteik támadnak, amiket aztán képesek is lesznek a tervezők elé terjeszteni? Kell-e annak a borsodi srácnak 5 évig előtte egyetemre járnia, hogy képes legyen erre?
Nem, nem kell. Szerencsés lenne, de ez nem reális, és az a jó hír, hogy ez valójában nem is képez belépési korlátot.
Ha nem adatott meg neki az esély, hogy olyan közegben cseperedjen fel, ahol ezt a szemléletet elsajátíthatja, akkor is involválható és pályára állítható fiatal felnőtt korában egy gyakorlatorientált képzés segítségével. Meglesznek az alapjai, képes lesz boldogulni, és része lehet a digitális társadalom értékteremtő folyamatainak.
Kisebb-nagyobb különbséggel, de mindannyiunkra ez vár. Fogyasztói, felhasználói szinten 1-2 hét alatt leküzdhető a digitális analfabetizmus, ezt mindenki tudja, aki tanított már nagymamát Skype-olni, vagy a Marketplace-en böngészni. Azonban a teremtő folyamatokba való bekapcsolódáshoz kicsit több kell, és ebben bizony még olyanok előtt is állnak kihívások, akik üzembiztosan gyártják az Excel-táblákat légkondicionált fővárosi irodaházakban.
Boda József, a Codecool Programozóiskola társalapító-ügyvezetője
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
