„A karantén alatt minden egyes nap muszáj volt valami ebédet rittyentened, közben dolgoznod kellett úgy, hogy kilenc és dél között nem mehettél boltba – aztán fél egykor megjelent a család, hogy mi a mai ebéd. A főnököd is bizalmatlan volt, hogy nem jártál be, ezért nem napi nyolc, hanem inkább tizenkét órára való feladatot adott és kért számon rajtad. Vagyis teljes volt a zűrzavar a 30-50 közöttiek fejében az elmúlt hónapokban. De ennyi idő akkor is kevés volt ahhoz, hogy megváltoztassa a hozzáállásunkat a világ és a többi generáció dolgaihoz” – mondja Steigervald Krisztián kutató, a Partvonal Könyvkiadó gondozásában nemrég megjelent Generációk harca című könyv szerzője. Interjú.
Cikkek százainak témája a baby boomerek és az Y generáció szembeállítása. Nem ugrasztja össze még jobban a két korosztályt, hogy még ennek a magyarázó, felvilágosító könyvnek is az lett a címe: Generációk harca?
Nem én választottam a címet, de a kiadó megengedte, hogy panaszkodjak emiatt, ez volt a kompromisszum. Mondtam nekik, nem erről szól a könyv, nincs benne harc. Szerintem a megértés az alapja, hogy utána lehessen tenni dolgokat. Az én nagy szívfájdalmam, hogy mint elsőkönyves írónak, nem hagyták, hogy beleszóljak a címadásba. De legalább mellétehettem a Hogyan értsük meg egymást? alcímet.
Rögtön a könyv elején előjön az alapkülönbség: míg a legidősebb mai generációk alapvetően bezárkóznak, és a világért sem dobnák ki a tízéves lekvárt, addig a mai harmincasoknak kamrájuk sincs. Nem gondolod, hogy most ez az alapvetés és sok minden másik, amit a könyvben leírtál, megdől egy pandémia miatt? Hiszen elkezdtek a harmincasok is kenyeret sütni, paradicsomot termeszteni az erkélyen.
A könyvben is azt írom, hogy a generációhoz való tartozás nem életkori kötelező viselkedés, nem arról van szó, hogy konkrétan azt csinálja az ember, amit a kutató mond.
Csak generációs jegyek vannak, amelyek viszont nem egy-egy korosztályhoz tartozó egyéneket pozicionálnak más korosztályokhoz képest lejjebb vagy feljebb, hanem az adott időszakot határozzák meg a teljes társadalomban.
Vagyis lényegében egy tapasztalati élménygyűjteményről van szó – márpedig 2020 nagy tapasztalás mindenkinek. Bár ha most véget ér a járvány, akkor nem hagy akkora nyomot. Hat-nyolc hét maszkban, az még felejthető. A kovászt már ki is dobta a többség. Egyelőre túl rövid volt a járvány, hogy össztársadalmi hatása legyen – a II. világháború öt-hat évig tartott. Annyi már átalakít.
Az elsőkönyves szerző, Steigervald Krisztián. Fotók: Sebestyén László
És ha mondjuk szeptembertől visszatér a
járvány, nyomában komoly gazdasági válsággal, tömeges elszegényedéssel és
munkanélküliséggel?
Annak már lehet össztársadalmi, átmosó hatása. Méghozzá főleg a fiatalok körében, akik ezt a pár hónapot könnyen kibekkelték, mondjuk visszaköltöztek a szülőkhöz – de ez nem maradhat így éveken át. A mi generációnknak már van krízisélménye, legutóbb a 2008-as válság, előtte a 2001-es, az idősebbeknek pedig esetleg az, hogy a rendszerváltás környékén elveszítették a munkájukat. Vagyis mi már valamennyire tudjuk kezelni az effajta helyzeteket, az Y generáció viszont egyáltalán nem. Nem éltek még át hasonlót sem, emiatt is állnak úgy a munkához, ahogy.
Azt mondod, mindössze ennyi az oka, hogy
gyakran váltanak munkahelyet? És ezért gondolják úgy, hogy lojálisnak lenni nem
kifizetődő?
Nekik egyetlen tapasztalatuk az, hogy a munkaerő értékes, és a szüleik azt mondták nekik: használjátok ezt ki, tanuljatok a mi hibánkból, és ne menjetek el éhbérért dolgozni, kérjétek meg az áratokat!
Eddig meg is tudták kérni, főleg, mert nem lokális piacon versenyeztek: ha Zalában nem találtak állást, felköltöztek Budapestre, ha itt sem, akkor mentek tovább Bécsbe, Londonba vagy New Yorkba.
Most azonban mindennek erős korlátai lettek, és ha ezek tartósan megmaradnak, az erősen meg fogja változtatni a munkához való hozzáállást. Ha nem tudnak majd külföldre menni, bizonyos ágazatokban, például a vendéglátásban vagy a turizmusban nem lehet pénzt keresni, netán nem lesz fizetőképes kereslet arra, hogy valaki influenszerként éljen meg, ehelyett el kell mennie a túlélésért dolgozni, akkor minden más lesz: a lojalitás, az alázat, az időértékelés. De mondom, mindez csak akkor érvényes, ha hosszabb ideig velünk lesz a járvány.
És akkor majd elégedetten hátradőlnek az X generációsok, hogy végre megtudja a húszéves is, mi a munka? Mert a könyved szerint frusztrálja a negyvenest, hogy fiatalabb kollégája feláll az asztaltól, ha lejár a munkaidő, vagy az, ha napokig nem válaszol az emailjére.
Igen, és az X-esek majd gondolják: végre az van, amit mi akartunk, amit mi átéltünk, ti is megtudjátok, mi a magyarok istene! (Nevet.) A viccet félretéve: az biztos, hogy ennyi közös élmény után lesz közös nyelv – mert az most nincs egy munkahelyen. De nem ez a jövő, nem helyes, ha azt várjuk, hogy a fiatalok ezt megtanulják! Nekünk, negyveneseknek kellene megtanulnunk, hogy a munka nem más, mint az önkifejezés eszköze. De mi húzzuk az igát, belerokkanunk, maximalisták vagyunk, azt gondoljuk, ez az egyetlen járható út. És közben pánikbetegek leszünk, stresszesek, magas a vérnyomásunk.
A fiatalok csak tükröt tartanak nekünk: nem veszitek észre, hogy lehet másképp is dolgozni?
Az az alapvető baj, hogy túl sokat foglalkozunk a fiatalokkal, és nem eleget a negyvenpluszosokkal. Pedig most ez a legnagyobb kihívás: megtanítani őket, mit jelent a mai világban a munka. Mi, X generációsok még úgy nőttünk fel, hogy 55 évesen már idős az ember, hiszen 1990-ben ez a kor még nyugdíjkorhatár volt. Mondom: 1990-ben, vagyis nem kétszáz, csak harminc éve! Azt kéne nagyon gyorsan megtanítani az embereknek, hogy az ötvenéves kollégájuk nem öt vagy tíz, hanem talán húsz év múlva megy csak nyugdíjba – de ehhez az kell, hogy ne legyen állandóan morcos és ideges. Azzal nemcsak önmaga ellen hat, de a munkáltatója ellen is, aki így nehezen tudja motiválni.
Márpedig hatalmas veszteség az ő tudását elengedni, a húszévesek többségétől az az aktivitás és alázat, amit az X generáció képvisel, aligha várható el.
Társadalmi feladat az X-esek kezét megfogni és 21. század-kompatibilissé tenni őket! Szomorú, hogy – ha nem is a Forbes szereplői, de – a társadalom elég nagy rétege önbizalomhiányos lett negyvenéves korára. Azt érzi, az ő tudása nem értékes – pedig ez hülyeség. Csak a tudásátadás platformja változott meg: már nem a dédszüleink kockás füzetéből olvassuk ki a kovászreceptet, hanem Youtube-videót nézünk.
Nagyon megengedő vagy a könyvedben azzal
is, hogy a fiatalok nem tudnak koncentrálni, olvasás helyett rövid videókból
tanulnak. Nem baj ez?
Ez alapvetően biológiai változás: gyengült az a képességünk, hogy tudjunk koncentrálni olyan dolgokra, ami nem érdekel minket. Hogy ez baj-e? Nem tudjuk még. De ha baj is, akkor mi van? Álszent dolog a társadalomtól a gyerekeket hibáztatni azért, mert nem tudnak már úgy fókuszálni, mint a korábbi generációk. Nem ők tehetnek róla, hiszen olyan világba születtek bele, ahol már a szüleik, a felnőttek fókuszálóképessége is lecsökkent. A gyerekeknek ma már a születésük pillanatában digitális történelmük van, és azt nem ők hozzák magukkal: mi osztunk meg róluk fotókat. Az én gyerekkoromról szóló fotóalbumban összesen harminc kép volt, ma naponta ennyi készül. A mai szülőknek sokkal tudatosabbnak kell lenniük, mint a mi szüleinknek. Meg kellene mutatniuk a gyerekeknek, hogy mi a különbség az online és az offline tér között, hiszen ők éltek mindkettőben.
Az óvónők panaszkodnak, hogy a gyerekek nem tudnak társasozni – hát persze, hogy nem tudnak, ha mi nem tanítjuk meg őket, ha nem játszunk velük eleget kiskorukban.
Persze baromi nehéz a helyzetünk, hiszen mi
sem tudjuk egy az egyben továbbadni, amit a gyerekkorban láttunk a szüleinktől.
Nekik simán elég volt annyit mondaniuk: „menjél játszani!”. És mi elmentünk a
szobába babázni vagy műanyag katonákkal játszani, Tüskevárt olvasni, esetleg a szomszédokkal
számháborúzni. Ennyit mondtak, és tudták, hogy biztonságban vagyunk. Ha most
ugyanezt mondjuk a gyerekünknek, neki ott vannak a digitális játékai, azokkal
fog játszani, és nagyon könnyen belecsúszhat akár 11-12 évesen olyan
chatfelületekbe, amik valóban veszélyt hordoznak. És ha korábban a szülő nem
épít ki bizalmi viszonyt a kiskamasszal, akkor nem fog tudni segíteni. Könnyebb
volt régen: akkor ismerték a játékainkat, hiszen mindenkinek körülbelül ugyanaz
a négy-öt volt, meg tudták, mi az a bújócska – most viszont nem ismerik a
Minecraft-karaktereket, és csak legyintenek az egészre, hogy hülye játék.
A Z generáció hordozható, azonnali
információt szolgáltató eszközök korában született – hogyan lehet ehhez
alkalmazkodni olyan ósdi rendszerekkel, mint amilyen ma a közoktatás? A
digitális oktatás talán segített átlépni ezt a szakadékot?
A digitális oktatásban az volt az egyik legnagyobb hiba, hogy a tanárokat nem készítették fel, mi az a digitális tér. Idő sem volt rá: péntek este bejelentették, hogy hétfőtől ez lesz. A többség azt vitte be az online órákra, amit amúgy is csinált volna offline a táblán. Nem volt mellette senki, legfeljebb az unokája – mégis hogyan ugrotta volna meg ezt mondjuk 55 évesen? Márpedig a tanárok többsége az idősebb korosztályból való. Persze voltak nagyon jó megoldások, sokan mindent bevetettek, hogy 21. századi, élményorientált órát adjanak.
Fotó: Sebestyén László
Az optimisták szerint azért a digitális
oktatás nyomán elindulhat valamiféle megújulás az iskolákban.
Megint azt mondom, hogy túl rövid idő volt ez, és ha szeptembertől minden visszaállhat a régibe – nem a normálisba –, akkor nem fogunk tudni ebből tanulni. Legfeljebb annyit, hogy így is lehet csinálni, ha úgy alakul, van egy új eszköz a kezünkben, bátrabban kapcsoljuk be a Skype-ot vagy a Zoomot. Most már tudjuk, hogy online is lehet interjúzni, konferenciát és értekezletet tartani, sőt szülinapozni és sörözni is. De azért nem fogjuk ezt továbbra sem szeretni, amikor lehet, megmaradunk a régi módszereknél. Az oktatás pedig végképp strukturális, időhöz kötött történet, olyan nincs, hogy egy nap van három offline óra, aztán valaki inkább online tartaná meg az övét – miközben a diákok bementek az iskolába. Ahhoz, hogy hibrid oktatás legyen, nagyon nagy változások kellenek. És fontos lenne, hogy a pedagógusok kapjanak képzéseket, olyan részletekről is, mint a digitális lét nyelvezete.
Tele van a Facebook arról szóló
tesztekkel, hogyan kommunikálsz a közösségi médiában, és a válaszokból
frankón kiderült, melyik generációhoz tartozol. Tényleg ekkorák a különbségek?
Persze, elég ránézni egy posztra, és megmondom, az illető hány éves. A nagymamáinknál például sokszor nincs is privát üzenet, keverik ezeket a kategóriákat, hogy üzenet vagy poszt. Pont úgy használják ezt a felületet is, ahogy élnek: ott van a falusi pletykapad, ahol együtt vagyunk, aki éppen odaül, azzal megbeszélünk mindent. Velünk is előfordult, hogy fel kellett hívnunk a nagymamit és megkérni szépen: szedje le a gyerekekről posztolt képet. Erre egyrészt megsértődött, másrészt fogalma sem volt, hogyan kell leszedni. Igazából nem érdemes ezen dühöngeni, inkább egy picit hátrébb lépve célszerű szemlélni – tulajdonképpen cukin használják a szüleink a Facebookot, az tőlük színes most. Pár évtized múlva nem lesz tele Teréz napon gerberacsokrokkal, máskor meg olyan posztokkal, hogy „Józsi, ne felejts el lisztet hozni, mert nem lesz galuska!”. Senki sem tanította meg nekik, maguktól tanulják, persze, hogy belefutnak hibákba. A tizenévesek pedig részben pont emiatt nem mennek fel az oldalra.
Ki akarja kitenni a tegnapi bulizós képet, ha aztán nagyi odaírja utána, hogy „nem baj, fiam, gyere át, kész a madártej”?!
Szóval teljesen más a nyelve egy 65 vagy egy 19 éves Facebookolónak – az oktatáshoz visszatérve: utóbbit kell megérteniük a pedagógusoknak, hogy kapcsolatot tudjanak teremteni a diákjaikkal a távolból is. Aki poroszos hierarchikus nevelésben részesült, akkor az iskolában is elfogadta a tanártól ezt a hozzáállást – csakhogy a mai tizenéveseknek már más az apai és anyai minta. Az ő nagy részük mentor szülőtől, haver szülőtől, mamaotthonból jön – nem fogja érteni a régies, poroszos nyelvet. A fiatal pedagógusok már tudják, hogyan kell a Z generációhoz szólni, az idősek viszont nem. Ők csak azt látják, hogy egyre hülyébbek a gyerekek – miközben ez nem igaz, csak annyi történt, hogy megváltoztak a viszonyrendszerek, és a fiatalok nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a suliban az van, amit a tanár mond. A munkahelyek már alkalmazzák ezt a partneri hozzáállást, az oktatás még nem.
És szerinted az elfogadható, hogy mindeközben a gyerek otthon azt hallja: a tanárnak sosincs igaza, mindig neki van?
Azért védik a szülők így a gyereküket, mert ösztönösen úgy gondolják: ha a gyerekkel baj van, akkor az ő szülőségükkel is baj van. Az X-eseknél indult el a szülői bizonytalanság, az Y-osok pedig azt már készen kapták, ők kétségbe sem vonják, hogy a tanár csak tévedhet. A pedagógusnak egy dolga van: értse meg és szolgálja ki a gyereket! Ennek mondjuk jó kis gellert adott a karantén: ezek a szülők most tapasztalták meg először, hogy mennyi munka van mindazzal, amit az intézmény adott meg máskor a gyereküknek. Mert a 30-as éveikben járók többsége néha főz ugyan mondjuk egy jó kis pekingi kacsát, de most nem élményfőzésre volt szükség: a karanténban minden egyes nap muszáj volt valami ebédet rittyentened. Közben dolgoznod kellett, úgy, hogy kilenc és dél között nem mehettél boltba – aztán fél egykor megjelent a család, hogy mi a mai ebéd. Ráadásul ha egy városban laksz a szüleiddel, akkor hozzájuk is mindennap átszaladtál a bevásárlással, meg a gyógyszerekkel – muszáj volt menni, mert különben kiszöktek volna. Ha meg messze laknak, akkor azon lehetett izgulni, hogy vigyáznak-e magukra. A főnököd is bizalmatlan volt, hogy nem jártál be, ezért nem napi nyolc, hanem inkább tizenkét órára való feladatot adott és kért számon rajtad. Vagyis teljes volt a zűrzavar a 30-50 közöttiek fejében.
De megint mondom: ez akkor is kevés volt ahhoz, hogy megváltoztassa a hozzáállásunkat a világ dolgaihoz.
Semmire sem volt jó az esti erkélytaps?
Igaz, hogy tapsoltunk, és elkezdtük tisztelni az egészségügyben dolgozókat, a boltosokat és a kukásokat, de odáig nem jutottunk el, hogy az utcára vonulva követelnénk: legyen százszázalékos fizetésemelés az egészségügyben. Ennyire nem félünk.
Ehhez az kell, hogy tényleg beszarjunk, mint a háborúban: hogy akkor fognak megmenteni bennünket, ha az orvos boldog, elégedett lesz, és odaadóan segít rajtunk. Hát, mi ehelyett tapsoltunk!
Ugyanez van a pedagógusokkal: pár hét múlva el fogjuk felejteni, amit átéltünk, amit csináltunk otthon helyettük. Tükörnek jó volt.
A fiatalok generációs különbségekből
adódóan távolodnak el a politikától is?
A politika az a terület, ami leginkább megragadt a 20. századi stílusban, nem képes nyitni a 21. századi gondolkodásmód felé. A politikusok elkezdtek a Facebookon bejelenteni dolgokat – eggyel le vannak maradva, ott pont nincsenek tinédzserek! Attól, hogy egy öregember oda kiáll, a Z generáció tagjai még nem fogják megnézni. Az a nagy különbség, hogy a mi időnkben – és ezt a kifejezést gyűlölöm – a fiatalok akartak felnőni ahhoz a felnőtt korosztályhoz, amelyik számított. Emlékszem, középiskolás voltam, és mindennap elolvastam a Népszabadságot – akkor az járt, isten lássa a lelkemet –, és annyira tájékozott voltam, mint azóta soha. Csak azért, hogy a felnőttekhez közelebb érezzem magam. Ma megőrülnék, ha el kéne olvasnom bármelyik napilapot.
Elfogyott az embernek ez a fajta az információigénye, a húszéveseknél nincs tudatos hírkeresés, nekik az a hír, amit a többiek megosztanak.
És azt fogják megosztani, ami funny, ami experience, ami élményt ad. Nem mondom, nagy kihívás, hogyan lehet egy pandémiát bejelenteni úgy, hogy az experience legyen!
Most akkor örüljünk, mert Rácz Zsófia helyettes államtitkár azt mondta, hogy ne nézzük le az emojikat? Mert szerinte nem baj az, ha egy fiatal képes kifejezni a véleményét akár egy kis ábrával is?
Nagy jelentősége nyilván nincs, de üzenet, gesztus volt a fiatalok felé. Más kérdés, hogy el sem fog jutni hozzájuk egy klasszikus napilapos interjúból. De legalább felmerült. A fiatalok most egyszerűen nem látnak kapcsolódást a saját életük és a politikai bejelentések között. Ami megérintené őket, azt meg gyakran leszólják az idősebbek. Eddig a kormányzattól nem kaptak olyan üzenetet, hogy komolyan vennék őket. A Z generáció pedig nem bírja az alá-fölérendeltségi viszont, a politika viszont továbbra is erre rendezkedett be.
A Z generáció viszont már mintha a
szelfizést sem bírná annyira, mint az Y. Csökken a 15 perc sztárság iránti
vágy?
Igen, ez a jelenség kezd megszűnni, már nem működnek a tehetségkutatók. Mondjuk eleve a tévé mint platform sem működik a mai tizenévesen körében, ezeket meg ott adták eredetileg. A Z-sek közében nem azok a sztárok, akik a nagy tömegeket szólítják meg, hanem azok, akik kimondottan hozzájuk akarnak szólni, méghozzá a saját nyelvükön. Az influenszerek olyan dolgokat csinálnak, amit mi semmilyen szinten nem értünk, csak azt gondoljuk: hogy nem dobja el az agyát a gyerekünk ennyi ostobaságtól? Persze szülőként sokkhatás ezzel szembesülni, hogy rád nem hallgatnak, viszont ezekre az innfluenszerekre annál inkább.
De ha azt vesszük, hogy a kamaszok mindig is lázadtak – lehet, hogy pont ez a fajta lázadás most a szülőről való leválás alapja. Az, hogy mindent semmibe vesznek, ami nekünk érték, és olyan dolgokban hisznek, amit mi nem értünk.
A mi rendszerünk hosszú távú, az övék egy nap – ahogy a Facebook-posztok is örökre ott maradnak, viszont a TikTokon már egy óráig él csak, amit valaki oda feltesz. Huss, elszáll – nincs olyan, hogy örök érték! Hiszen olyan világban élnek, ahol nincs jövőkép, fogalmuk sincs, mit tanuljanak ahhoz, hogy aztán azzal menjenek valamire, vagy hogy egyáltalán lesz-e még Föld 2040-ben. Minden a mostról szól, nincsenek kapaszkodók. Vigyáznak arra, hogy ne legyenek olyan nyomok róluk, amikkel aztán később vissza lehet élni. Azt látják ugyanis a szüleiken, hogy azok bármilyen fotót gondolkodás nélkül kitesznek róluk – aztán majd ha ők maguk komoly ügyvédek lesznek 25 év múlva, akkor aggódhatnak, hogyan lesznek hitelesek pucér gyerekkori fotókkal. Vagyis nem a mai fiatalok rontanak el mindent, tévedés ezt gondolni – szép közös, több generációs munka volt, hogy ide jutottunk.
Steigervald Krisztián már 1999-ben a Pécsi Közgazdaságtudományi Egyetemen ifjúságkutatásból írta a szakdolgozatát, ami annyira jól sikerült, hogy PhD-kutatásra is továbbment vele. Diplomázás után mint piackutató kezdett dolgozni, és az ifjúságkutatással mellékesen, afféle nice to know alapon foglalkozott tovább. „A főállásom mellett ez persze nem nagyon tudott kiteljesedni” – mondja, viszont szerencséjére a cégvezetésnek is tetszett, hogy a piackutatásokba néha belevitte a generációs szempontokat. Akkor még inkább csak business-to-business területen használták ki ezt a plusztudást például abban: egy márka hogyan tud megszólítani különböző szegmenseket. 2011-ben alapította meg saját cégét, az Emocionális Marketing Tanácsadó Kft.-t , és alapvetően arra kezdett fókuszálni: hogyan lehet átpozícionálni egy brandet, ami negyveneseknél működött, de mondjuk huszonévesek körében nem. Aztán látva, hogy az embereket hétköznapi szinten is izgatják a generációs kérdések, belelendült a tanácsadásba is.. „Négy-öt éve kezdtem azt észrevenni, hogy amikor céges rendezvényen előadtam, egyre többen álltak fel és kérdeztek személyes dolgot, a hallottakat kezdték átfordítani családi kérdésekre.” Tavaly már 250 előadást tartott a generációs jellegzetességekről, ebből nagyjából száz valamiféle lakossági esemény volt (például könyvtárak, művelődési házak uniós forrásból szervezett eseményei, szintén száz céges előadás, ötven pedig konferenciarészvétel. „Meglepett, hogy a magánemberek is hajlandók jegyárat fizetni értem” – mondja, hozzátéve, hogy persze a lakossági előadásokat olcsóbban vállalja, mint a céges fellépéseket. Idén március közepén, a járvány kitörésekor lemondták az összes szereplését a következő hónapokra, a felkérések mostanság indulnak újra.
