Amerika útkereszteződése, öko- és őslakos paradicsom. Biztonságos és dollár a hivatalos pénz. Mégis mindenkinek valami svindli, vagy maximum egy kalap jut csak eszébe… Vendégszerzőnk írása.
Bőven van időm gondolkodni az Európába tartó repülőút tíz órája alatt, hogy melyek a legszebb emlékeim a legutóbbi közép-amerikai túráról. Mexikó tengerpartja, Tikal misztikus romjai, Costa Rica felhőerdők közül kibukkanó vulkánjai elevenednek meg… De ha egy egész országot, esetleg fővárost, vagy csak egyszerűen a legnagyobb pozitív csalódást kéne kiemelnem, akkor Panama és annak fővárosa a nyerő. Ez az a hely a régióban, ahová az európai turisták akaratukon kívül, az átszállások és közlekedési csomópont jellege miatt megérkeznek – majd gyorsan tovább is állnak. Micsoda hiba!
Mini-Miami Cartagenába oltva
Mi is Panama City nemzetközi reptéren landolunk, fáradtan, időeltolódástól és magas páratartalomtól kiütve. A fogadóbizottság sem túl barátságos, az amerikai kábítószer-ellenes hivatal, a DEA egyenruháját viselő markos legények és vicsorgó kutyáik sorfala között haladunk kifelé. Kétségtelen, ez a térség egyik legamerikanizálódott országa, saját pénzük, a Balboa is csak érme formájában létezik, pont 1 amerikai dollárt ér. De jön az első pofon is: az amerikanizálódás nem jár az angol nyelv ismeretével: valamivel jobb itt a helyzet, mint Guatemalában, de spanyol nyelvtudás nélkül elég elveszettek leszünk. És hát hiába jópofizik és karattyol a taxisofőr, idegen szavakat becsempészve helyi dialektusába, úgy látom, a Google Maps és az Apple Pay sem mindenütt elterjedt, döcög a digitalizáció.
A tengerparton haladó autópálya mentén egyre csak magasodnak a láthatóan nem ebben az évtizedben épült, antidesign felhőkarcolók.
Az amerikai életérzés és ízlés 20 emelettel kisebb és 40 százalékkal olcsóbban kihozott változata fogad minket, de a tenger, pálmafák, a relatív zsúfoltság- és hisztériamentes hangulat kárpótol. Szállásunk a Casco Viejo negyedben, az óváros gyarmati hangulatú, macskaköves utcácskákkal behálózott, félszigeti jellegű kiszögellésen található. Annak is a legjobb atmoszférájú terecskéjén, hála az Airbnb-nek, ami megsokszorozza az esélyünket a lokáció élvezetére, ugyanis hivatalos hotel csak egy fér el itt. Még erkélyünk, mit erkély, hatalmas fedett emeleti verandánk is van; a házigazda ajándékaként helyi sört kortyolgatva és szivart füstölve nézzük, ahogy élettel telik meg az este.
Fotó: Pablo García Saldaña
Nemzeti mottó: Pro Mundi Benificio
Márpedig a panamai éjszaka mindenkinek kínál valamit. Séta a diszkrét szuvenírboltokkal és jobbnál jobb vendéglőkkel megspékelt régi negyedben, biciklizés a parti sétányon a naplementében, bevásárlókörút az amerikai típusú mallokban, majd irány a kaszinók világa. A szó jó értelmében vett internacionális kulináris és szórakoztató szcéna van itt, latin beütéssel. Mi egyelőre a régi negyed felújított házai aljában lévő ceviche és steak vendéglőket teszteljük, majd a kellemes melegben felfedezzük az egyik legmenőbb tetőterasz-bárt: még jakuzzizni is lehet odafent. Miközben koktéllal a kezünkben körbenézünk, legalább tíz, közeli épületen lévő, hasonló rooftop fénye csillan meg körülöttünk. De megcsillan néhány flitter is a szomszéd asztalnál hangoskodó amerikaiak társaságában üldögélő Samanthák és Juaniták ruháján is.
Sok itt a lány az utcán és a szórakozóhelyeken, többségükben nem helyiek. A pénzügyi, logisztikai központ, a turisták és kaszinók vonzzák a környező, szegényebb országokból származó, venezuelai, kolumbiai hölgyeket, hogy gáláns lovagot vagy szexmunkát találjanak. Mindenesetre mind a kéj-, mind a drogbiznisz igen diszkrét keretek között zajlik, mert nem sokat látunk belőle, és messze jobb a közbiztonság érzetünk, mint Kolumbiában, Mexikóban vagy Argentínában volt.
Az étel, de az ital minősége (legszebb emlékem a helyi Abuelo rum) is magasabb a latin-amerikai átlagnál, ékes bizonyítéka, hogy másnap reggel szinte fejfájás nélkül, 90 fokos páratartalomban letudjuk a történelmileg első Panamaváros romjainak körbesétálását. Ne egy azték vagy maja romváros grandiózusságára gondoljunk, ezek az első spanyol telepesek által épített házak és templomok mementói, amit a híres angol kalóz, Captain Morgan lövetett szét hajóiról. Olyan ez a város, mintha Miami és Cartagena egyvelege lenne, de kisebb és némileg jelentéktelenebb méretben: mégis harmonikusan ötvözi a modern városi életet a történelmi hangulattal.
És ami a városhoz bónuszban hozzátartozik: a dzsungel.
Pár kilométert kell kifelé taxiznunk, és egy közparknak nevezett, sűrű növényzettel és egzotikus állatokkal benépesített esőerdőt, benne túraútvonalat, vízesést, és a metropolisz felhőkarcolóira panorámás kilátópontot találunk. Mindez a város szövetének része.
De nincs sokkal messzebb a Panama-csatorna bezsilipelő látogatóközpontja sem, kötelező program. A látvány nem akkora, mint elképzeltem, de magának a Panama-csatornának a történetét bemutató, az élményközpontban levetített film és az átkelő hajók kárpótolnak.
San Blas / Fotó: Angel Silva
Függetlenség, Amerika útkereszteződése és Noriega tábornok
Habár mindenki a kontinensen élt indiánok, az azték, olmék, tolték, maja, inka kultúra és a spanyol hódítás romantikus regényekbe kívánkozó oldalaival van elfoglalva, Latin-Amerika modern kori történelme is érdekfeszítő. Panamáé – az országot Amerika útkereszteződésének is hívják – pláne. Tartalmaz minden térségre jellemző kelléket: a spanyoloktól való leválás után az ország Nagy-Kolumbia része lett, és háromszor is sikertelenül próbált onnan elszakadni. Ez csak akkor vált valóra, amikor az amcsik megfelelőnek találták üzletileg és stratégiailag is az időzítést. Történt, hogy addigra a franciák, akik a Szuezi-csatorna építésére alapozott tudásukkal koncessziót szereztek a Panama-csatorna megépítésére, szóval amikor a franciák felsültek.
Több évnyi hiábavaló mesterséges folyómeder ásás, több tízezer, szúnyog által megfertőzött munkás halála, korrupció, és összeomló költségvetés jelezte a kialakuló káoszt.
Ekkor az Egyesült Államok megmentőként rávette a helyi elitet, hogy szakadjanak el Kolumbiától, és akkor ők megépítik a csatornát. Így is lett, az amerikai hadihajók megakadályozták, hogy a kolumbiaiak megakadályozhassák a függetlenséget, cserébe nemcsak a csatornát, hanem katonai támaszpontot és beavatkozási lehetőséget is kaptak a világ (de legfőképp az amerikai földrész) eme stratégiai pontján. Az üzletről és gazdasági befolyásról nem is beszélve.
A kereskedelemre aztán ráépült a bank- és szolgáltató szektor. Na és, ahogy az lenni szokott, jött a drogkartell. Sőt, amikor az amerikaiak nem voltak annyira résen, katonai puccsok is előfordultak az országban. A hírhedt Noriega tábornokra és kolumbiai kartellekhez fűződő kapcsolataira nem csak az idősebb olvasók, de a Narcos-sorozat nézői is emlékezhetnek.
Costa Rica elbújhat
Egyébként a panamaiak kedvesek, értik és szeretik a turizmust, a bizniszelést, és meglepően változatos etnikumúak. Szép számmal vannak itt bennszülött törzsek leszármazottai, a karibi-partvidéken afro-amerikaik, a fővárosban spanyol, francia és amerikai fehérek. Ennek megtapasztalására a legjobb egzotikus helyszín a Karib-tenger égszínkék habjaiból kiemelkedő, vakítóan fehér homokos, zátonyszerű miniszigeteken élő San Blas-i kuna indiánok elzárt világa. Saját vízumkiadással, látogatási kvótákkal és turistacsapda indiánsátrakkal őrzik helyi identitásukat és relatíve nagy függetlenségüket.
A táj is rendkívül változatos. Csoda homokpadok, kókuszpálmák, színes kis karibi viskók a keleti-parton, búvárhelyekkel és Jamaikát, vagy Kubát idéző hangulattal (Bocas del Toro).
Szörfözésre kitűnő hosszú strandokat (Santa Catalina) találunk az óceán felöli részen, a hozzá tartozó golfpályákkal és ingatlanfejlesztésekkel. Az ország belsejében pedig az esőerdő az úr, hozzá tartozó vízesésekkel, szurdokkal, vulkánnal (Volcan Baru, Boquete) – egy mini Costa Rica.
De a kérdés továbbra is ott lebeg: miért ennyire alulértékelt úti cél Panama? Nem tudok mást hibáztatni, mint a Panama szó konnotációját. Mindenki ismeri, de a hozzá kapcsolódó jelentésekhez ennek az országnak és lakosainak kevés köze van. Ki ne hallott volna a „panamázás” fogalmáról, ami a modern-kori beruházások legnagyobb korrupcióját takarja – csakhogy ezt a franciák követték el anno. Vagy a Panama-iratokról, amely off-shore cégek, adóelkerülő potentátok ezreit takarja. De még a turisták által elgagyisított Panama-kalap sem helyi termék: eredetileg Ecuadorban készítik, csak Roosevelt elnököt ebben fotózták a Panama-csatorna átadásakor. Ráférne egy kis országmarketing erre a helyre, de megérdemli, hogy meglátogassuk.
Osztovits Ádám
stratéga, utazó, ex-PwC Partner
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
