A Hollandiában élő magyar fotós, Klenyánszki Csilla a koronajárvány, az otthoni munkavégzés és az otthon-tanulás feszítő pólusai között találva magát döntött úgy, megpróbálja összehangolni az anyaságot kreatív szakmájával és művészi ambícióival. A rotterdami Willem de Kooning Academy-n végzett művész fotóalapú munkái a női lét gyakran tabuként kezelt kérdéseit feszegetik. Az ő fotói illusztrálták a New York Times februári különszámát, mely a koronaválság amerikai anyákra gyakorolt hatásával foglalkozott. Vendégszerzőnk írása.
A járványhelyzet társadalmi következményeit vizsgáló tanulmányokban olvasható „pandemic mothering” kifejezés arra utal, hogy az elmúlt időszakban a családon belüli munkamegosztás mérlegén az anyákra aránytalanul nagyobb súly nehezedett.
Az otthoni munkavégzés miatt megsokszorozódott háztartási munka, a 0-24 órás gyerekgondozás és a home-schooling a nők esetében gyakran kibillentette a mérleg nyelvét. A járvánnyal kapcsolatos intézkedések és korlátozások pedig csak felszínre hozták és katalizálták a már meglévő nemi egyenlőtlenségeket, kiélezték a fizetett és a fizetetlen munka közötti feszültséget.
(Persze anyaként is lehet sikeresnek lenni, a legbefolyásosabb magyar nőket összegző listánkon is számos anyát találni.)
Művészi karrier és anyaság
Klenyánszki Csilla alkotói érdeklődése már régóta a balanszkeresés, a munka és a magánélet összeegyeztetése, a művészi karrier és az anyaság közötti egyensúly megteremtése körül forog. Az alkotást mindennél előbbre helyező művész és az önfeláldozó anya eszményképe között azonban hatalmas szakadék tátong.
„Léteznek jó művészek, akiknek vannak gyerekei. Férfiaknak hívják őket ” – nyilatkozta a The Independent napilapnak a brit sztárművész, Tracey Emin. A művészeti világ struktúrája és intézményrendszere ugyanis a férfiaknak kedvez, amelynek vérkeringésébe a kisgyerekes anyaként nehéz bekapcsolódni. Egész egyszerűen azért, mert az este 6 és 10 között zajló kiállításmegnyitók, preview-ek és munkavacsorák egybeesnek egy gyerek esti rutinjával.
Az egész napos, teljes embert kívánó gondoskodás mellett hogyan lehet egyáltalán művészettel foglalkozni?
Ez a kérdés merült fel a Magyarországról származó művészben, aki kolumbiai társával családi segítségre sem számíthatott. Ez az élethelyzet hívta életre a számos nemzetközi díjat elnyert Pillars of Home (Az otthon pillérei) című sorozatot, amelynek képeit kisfia extrém rövid, mindössze 30 perces alvásidejében készített.
Az anyaság összehangolása a kreatív szakmával és a művészi ambíciókkal. Forrás: Unsplash
Tárgyakból és a testemből
„Az otthon található tárgyakból és a saját testemből önmagukat kiegyensúlyozó installációkat építettem. Gyorsan, ugyanakkor nagyon óvatosan kellett dolgoznom, hogy az építmények nehogy összedőljenek és zajt csapjanak” – mondja a művész. Ez nem csak az délutáni alvás, hanem az alkotófolyamat végét is jelentette, mivel nem a műterem magányában, hanem a család életterében, a konyhában, a nappaliban vagy épp a lépcsőházban dolgozott.
Hol tárgyak, hol saját teste felhasználásával, hol a kettő kombinálásával készült „pillérek” létrehozásának folyamata és körülményei már önmagukban hordozzák a művek üzenetét. A csendéletfotó, a performansz és az installáció határterületein mozgó munkák a társadalomban mélyen gyökerező és a vizuális kultúrába is beivódott tradicionális női mintákat boncolgatják. A 98 egyensúlyozó installációt megörökítő fotóból művészkönyv is megjelent, a mindennapi teendőkkel és a „lopott idővel” zsonglőrködő anyáknak dedikálva.
Arc nélküli, fejét leszegő, mellei helyén két hatalmas görögdinnyét cipelő nő a The Reminiscence of being a Women című ciklus egyik legerősebb darabja. A 2017-es sorozat a női test tárgyiasítására és funkcionalitására mutat rá, miközben a fogyasztói társadalom kritikáját is adja, amely a nőket bekebelezhetőnek akarja láttatni.
Megrendezett fotói ironikus kommentárok, az abszurd szituációk pedig nem is állnak olyan távol a gyerekeket nevelő, dolgozó nők mindennapi valóságától. Házimunka közben jógázni, vasalás közben meditálni, lefelé néző kutya pózban felmosni a padlót, egy gyors napüdvözlet, miközben leviszed a szemetet – ezekre kínál útmutatót House/hold című projektje.
Az otthon fogalma is átértelmeződött
Hogy vészelhető át a lezárás időszaka két otthon dolgozni próbáló szülő és egy energiáját soha nem vesztő 5 éves számára? Hogyan lehet flow közeli állapotba kerülni a szülői- és rutinfeladatok elvégzése közben? Lehet-e a művészet, a közös alkotás krízishelyzetben terápia? Legújabb munkája, a Happy Shelter (Mentsvárakozas) ezekre a praktikus kérdésekre és a koronajárvány teremtette egzisztenciális bizonytalanságra reagál.
A pandémia alatt az otthon fogalma is gyökeresen átértelmeződött, egyszerre vált védőburokká és a káosz, a türelmetlenség, a bezártság gyermekek számára gyakran nyomasztó közegévé.
A legszűkebb élettér tárgyai és a felnőttek világának kellékei kerültek elő, így épült a bútorokból barikád, lett a home-office szent tehenéből, a laptopból játékszer, így kapott új funkciót a professzionális fotózáshoz használt derítővászon.
Mothers in Arts
Kisfiával való közös időtöltés, tanulás és önfeledt játék során művészeti projekt jött létre, amelyben anyaként is helyt állt és nem szűnt meg művésznek lenni. Elmosódott a határ művészet és élet, a felnőttek és a gyerekek világa között.
Vannak-e a művészetnek eszközei arra, hogy a társadalomban mélyen gyökerező, rendszerszintű problémákra megoldást kínáljon? Klenyánszki Csilla nem csak a művészetben, hanem a mindennapi életben is keresi az alternatív megoldásokat.
„Miután megtapasztaltam, milyen kihívások elé állítja a nőket a család és a karrier összeegyeztetése, megalapítottam a Mothers in Arts nevű rezidencia programot. Ennek célja az volt, hogy a művészettel foglalkozó anyák támogassák egymást a gyermekfelügyeletben, cserébe pedig lehetőséget kaptak stúdióhasználatra.”
Jelenleg a társadalmi reprodukció elméletével foglalkozik, szakdolgozatot ír a közösségi gyereknevelés lehetőségeiről és második gyermekét várja. „A posztkapitalizmus korában érzékelhető, hogy a korábbi család- és gyermeknevelési modellek nem egyeztethetők össze azzal az életformával, amely egyenlő lehetőségeket biztosítana a nők számára.
Joggal merül fel a kérdés, miből él egy szabadúszó fotóművész válság idején?
Legtöbb megbízását épp az anyaság és pandémia kapcsán kapta olyan nemzetközi sajtóorgánumoktól, mint a Süddeutsche Zeitung, a Vogue Korea vagy a The New York Times. A nagy presztízsű amerikai napilap annyit fizetett a Primal Scream című különszámának illusztrálásáért, amennyit egy múzeumi gyűjtemény szokott egy 5 képből álló fotósorozatért.
Popovics Viktória
művészettörténész, a Ludwig Múzeum – Kortárs művészeti Múzeum kurátora
A cikkhez felhasznált idézetek idézetek a művész statementjéből valók, ami a Secondary Archive nevű oldalon jelent meg.
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a szerkesztőség tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
