Kiss Eszter sok mindenben egyedi az idegenvezetők között. Nemcsak a fő szezonban mutatja meg Firenze látnivalóit a turistáknak, hanem azon kívül is több százan kísérik őt online előadásaiban. Akkor kezdték el legtöbben követni, amikor a covid miatt teljesen leállt az idegenforgalom. Plusz a Hello. Itt Firenze közösségi oldal 14 ezer kedvelőjének (akik közül sokan még Olaszországban sem jártak), még mindig szinte teljesen egyedül állítja elő az újabb és újabb tartalmakat. Ja, és Eszter eredeti végzettségét tekintve nem is szakmabeli. Nem véletlen, hogy kíváncsi lettem, hogy hogyan született meg az utóbbi évek egyik legtartalmasabb és legszemélyesebb turisztikai vállalkozása. Imre-Kandó Eszter cikke.
Közel 350-en várakoztak türelmetlenül a Pitti Palota előtt, Firenzében az 1730-as évek egyik reggelén. A 15. és a 18. században meghatározó szerepet betöltő Medici-család utolsó toszkán uralkodója, Gian Gastone ígéretet tett nekik, hogy az elmaradt bérüket mihamarabb rendezi. A sorban állók, a ruspantik mind a züllöttségben nagyon mélyre süllyedt nagyherceg szeretői és egyben szolgái voltak, nevüket a kis értékű firenzei érméről, a rusporól kapták. Gian Gastone soha véget nem érő orgiáinak résztvevői (áldozatai) közé egy hosszadalmas procedúra után kerülhettek be, például fontos volt, hogy milyen járásuk (hanyagnak kellett lenni), jó-e leheletük, és csak a fehér fogúak jutottak el a végső próbáig, a nemi szerv ellenőrzéséig.
Ez csak az egyik érdekes történet, amit Kiss Eszter még októberben a Zoomon keresztül megosztott a nagyhatalmú, és a sok hervasztó történet mellett lenyűgöző kulturális örökséget az utókorra hagyó Medici-családról. A négyrészes előadássorozatra közel félezren regisztráltak, és 100-nál is többen követték élőben minden alkalommal. Meg is lepődtem, hogy így is, hogy se nem a helyszínen vagyunk, se nem élőben találkozunk a mesélővel, mennyire működik az idegenvezetés. Kiss Eszterről, az az álom tanító néni jut eszembe (szerencsések saját emlékeiket is felidézhetik), akit minden szünetben körülzsongnak az elsősök, és akinek köszönhetően a gyerekek csillogó szemmel mesélnek otthon az iskoláról. (Én is azon kaptam magam, hogy a legérdekesebb sztorikat muszáj továbbmesélnem.) Eszter a Hello. Itt Firenze oldalát öt évvel ezelőtt indította, követőinek száma ma már meghaladja a 14 ezret. Az év naposabbik felében a toszkán fővároson kívül többek között Sienába, Pistoiába, Luccába is elkalauzolja a jelentkezőket. Mint magánzó, egyéni túravezetéstől kezdve szervezett utazások résztvevőit is szívesen fogadja, de leggyakrabban családok, baráti társaságok keresik meg, majd áradoznak róla. Miben más Eszter, mint az egyik nevezetességtől a másik nevezetességig robogó, mondatról mondatra megtervezett esernyős idegenvezetés? Ő minden szempontból a személyességre törekszik:
„a vendégeim személyiségére, a befogadásuk mértékére szabom, hogy miről mesélek, milyen részletességgel és milyen módon”
– fejti ki Eszter, akivel az interjút online készítettem. Nem véletlen, hogy nem akarja Firenzét lenyomni a túrák résztvevőinek torkán, hiszen nem is olyan rég, még ő is egy volt közülük. „Pont, ahogy pár évvel ezelőtt én sem tudtam volna egy magasabb szintű, művészettörténeti, történelmi adatoktól hemzsegő idegenvezetést befogadni, mert nem voltak meg az alapjaim, úgy a legtöbb idelátogató többségének sincs meg ez. A túráimon ezért én sokkal inkább egy-egy történelmi szereplőre koncentrálok, akiknek igyekszem az emberi oldalát bemutatni, és ahogy a vendégeim közelebbinek érzik őket, már az információkat is könnyen megjegyzik róluk, az adott korról” – teszi hozzá.
Elhatározta, hogy sorba végigjárja Dan Brown Inferno regényének helyszíneit
Kiss Eszter 11 évvel ezelőtt költözött olasz férjével és 8 hónapos kisfiúkkal Firenzébe. Kecskemétről vágtak neki a kalandnak, ott ugyanannál az amerikai cégnél dolgoztak, Eszter mint vezérigazgatói asszisztens. Angol szakon végzett, amelyet szülővárosában Szegeden végzett el, korábban angoltanárként is dolgozott. Firenzét egyikük sem ismerte – férje se odavalósi volt –, a várost Eszter, ahogy cseperedett a fia, és lett egyre több szabadideje, saját kedvtelésből kezdte el felfedezni.
„Persze tudtam, hogy itt rengeteg a látnivaló, de kíváncsi lettem, hogy pontosan mi vonz ide évente 10 millió turistát”
– emlékszik vissza. Eszternek egy barátnője ajánlotta figyelmébe Dan Brown Inferno című regényét, mondván, hogy ennek a könyvnek a 70 százaléka Firenzében játszódik, biztos érdekes lesz neki. „Nem vagyok az írónak nagy rajongója, de ez a könyve nagyon megfogott. A könyv azzal kezdődik, hogy a milliárdos, aki meg akarja változtatni a világot, leugrik a Badia Fiorentina tornyából. (A hatszögletű harangtornyáról ismert templomot Dante is többször említi az Isteni színjátékban). Még nem voltam ott, és ebből kiindulva, elhatároztam, hogy sorba végigjárom a könyv helyszíneit, és közben elkezdtem kérdéseket feltenni magamnak: kinek van itt a sírja, mi ez a kerengő, ki festette ezt a képet, mit kell itt látni? „Mindig is ilyen tanulós, elmélyülős voltam” – mondja magáról Eszter, és ezt jól mutatja az is, hogy olaszul is kiválóan megtanult. „Rettentően zavart, hogy amikor a férjem bemutatta a családját, én egy kukkot sem értettem az ebéd alatt, és semmire sem mentem az angollal. Akkor is fogtam magam, és egy magántanár segítségével, de voltaképp egyedül megtanultam olaszul” – meséli. Az, hogy Eszter mindenfélét szeret megtanulni, már nem egyszer nyitott neki újabb kapukat.
Fotó: Simone Soverchia
Az idegenvezetői képzés az összes önértékelési problémáját felszínre hozta
Például a város autodidakta megismerése mellett eljárt egy főzőtanfolyamra is, és egy ott megismert hölgy később munkát ajánlott neki egy helyi magánegyetemen: amerikai diákoknak kellett kulturális, gasztronómiai programot szerveznie. Kézműves műhelyeket, borkóstolókat kutatott fel, rengeteg új embert és helyet ismert meg. „Amikor az egyetemet átalakították, és megszűnt ez a munkám, akkor
„a férjem hazahozott egy szórólapot, és azt mondta, hogy Eszter, neked ez az idegenvezetői képzés érdekes lehet, iratkozz be”.
Ez egy elég drága, 2500 eurós, 800 órás, 5 és fél hónapos, extra intenzív kurzus volt. Belevágtam. Azoknak ajánlották, akinek van művészettörténeti előképzettségük, de ez csak pár hét múlva derült ki, amikor ültem az előadásokon és rájöttem, hogy ez nem az én szintem. Nagy sírások közepette el kellett döntenem, hogy feladom, és hagyom bukni a 2500 eurót, vagy beleállok, és megpróbálom a hátrányaimat lefaragni. A kíváncsiság vonzott, hogy mi az, ami körülvesz, utána egész egyszerűen nem tudtam magamban tartani ezt rengeteg tudást és kincset”.
A Hello. Itt Firenze weboldala, hírlevele, az online előadássorozatok (november 17. és 20. között, 4 estén Dante élete kerül terítékre) ekkor még messze voltak. Noha Eszternek titkos tervei között már ekkor szerepelt, hogy az idegenvezetésből vállalkozást építene, de „az 5 és fél hónapos képzés az összes önértékelési problémámat előhozta, és teljesen a földbe döngölt. Nagyon rossz lelki és fizikai állapotba kerültem a végén” – idézi fel. „Ennyi idő alatt nem lehet Firenzét megtanulni, de utolsó két hónapban nagyon-nagyon megráztam magam, azt mondtam, hogy most vagy soha. Azt gondoltam, egy olyan lehetőség, amit nem szalaszthatok el.
A Medici-családdal keltem és feküdtem, a családfa kint volt a konyhánkban.”
Tudtam, kinek mettől-meddig, ki volt a felesége, hogyan következnek egymás után a termek a Pitti Palotában, hol, milyen képek vannak a falon és így tovább. Megérte a tanulás, mert a vizsgám elsőre sikerült” – teszi hozzá. 2017-ben hívta életre a már említett Facebook-oldalt, de akkor még fogalma sem volt, hogy kik fogják őt ismerni. (Érdekességképpen a kurzus összege pár hét alatt visszajött idegenvezetésből.) A közösség lassan alakult, az igazi áttörést 2020-ban érte el, meglepő módon éppen akkor, amikor a covid miatt leállt az idegenforgalom. „Hogy hasznossá tegyem magam – mert rendkívül unatkoztam –, azt találtam ki, hogy a közösségi oldalamat információs csatornaként fogom használni, és elkezdtem tudósítani arról, hogy mi van itt nálunk a járványhelyzetben. Néztem a sajtótájékoztatókat, lefordítottam a háttérműsorokat, szakmai fórumokról közöltem az aktuális számokat. Közben arról is meséltem, hogy én, a családom személyesen ezt, hogyan éljük meg. Hol levegőzünk, mit főzünk. Szerettem volna valami nyugodtságot, pozitív üzenetet közvetíteni, mert nagyon éreztem a félelmet a körülöttem, és azt gondoltam, hogy ennek nem kell feltétlenül így lennie” – meséli Eszter. A hozzáállása sokakkal rezonált, még több embernek segített, 2020. júliusára már 7000 követője lett az oldalnak.
Fotó: Simone Soverchia
Ha valamit szenvedéllyel csinálsz, arra az emberek felfigyelnek
A közösségét különösebb trend-és versenytársfigyelés nélkül építi. Eszter az önfejlesztésben és az őszinte kommunikációban hisz. „Nagyon sokat dolgoztam magamon az elmúlt években, mert azt gondolom, hogy a vállalkozásunknak mindig belőlünk kell kiindulnia. Én vagyok a motor, és ha én rendben vagyok, tudok a közönséggel egy hullámhosszon lenni, akkor azt is tudni fogom, hogy mire van szükségük, milyen segítség kell nekik” – vallja. (Amikor megkérdeztem, hogy tanult-e valahol direktben az írásról, a kommunikációról nevetve Böbe nénit, az általános iskolai tanítóját említi meg, akinek Tintafolt iskolaiújság szakkörét nagyon szerette. Az objektív, sallangmentes, újságírós stílus egyébként meg is van Eszterben.) Tapasztalata szerint, ha valamit szenvedéllyel csinálunk, arra az emberek felfigyelnek. „Nem feltétlenül azért, mert osztják ezt a szenvedélyt, de az az energia, amivel beszélsz, arról a témáról, lenyűgözi az embereket, és akarva akaratlanul jönnek veled.
És, ha egy érdeklődési kör találkozik egy szenvedéllyel végzett szolgáltatással, akkor a siker már adott”
– magyarázza Eszter ezt is nagy lelkesedéssel. 3-4-6 órás túrái vannak, leginkább Firenzében, és az idei márciustól októberig tartó szezonja már nagyon sűrű volt. Több mint 120 vezetést tartott. Persze télen is vannak vendégei, csak jóval kevesebben, ezt az időt a tanulásra fordítja, ilyenkor készülnek az online előadássorozatai is. Az ilyesfajta idegenvezetést nemcsak a saját megosztási vágya keltette életre, hanem visszajelzések is erre ösztönözték. „Hiába tölt el valaki egy napot az Uffiziben, nincs idő egyesével megnézni a képeket. De ha csinálok egy előadást csak egy-egy festményről, azok is kielégíthetik az érdeklődésüket, akik itt voltak, és azok is, akik nem” – magyarázza. Tavaly óta már nem egyedül dolgozik, az adminisztrációban, az előadások háttérmunkájában két virtuális asszisztens is segíti.
A Facebook követőiből kerül ki a vendégeinek 80-90 százaléka és gyakori élménye, hogy már ismerősként üdvözlik őt élőben, ami neki sincs ellenére. „Nagyon hálásak az idelátogatók, hogy odafigyelek rájuk, hogy nem egy futószalagos túrán vannak. Én is a beszélgetéseket élvezem, hogy együtt vagyunk. Ha látom, hogy elfáradt a gyerek, akkor mondom, hogy együnk egy fagyit, de olyan is volt, hogy az egyik vendégnek fájt a lába, ezért egy kávé mellett meséltem el neki a Palazzo Vecchio történetét.”
Eszternek az írás az egyik nagy hobbija is, most éppen egy könyvön dolgozik. Nem útikönyv lesz, hanem szépirodalom, megvan már a szerkesztő és a folyamatot segítő csapat is, a könyv a tervek szerint jövőre kerül a boltokba. A másik kedvenc időtöltése, az utazás. „Szinte bárhol járok, Londonban, Jeruzsálemben Firenze szembe jön velem, akár egy Botticelli, akár más művész képének másolataként. Ilyenkor is azt érzem, hogy milyen különleges városban élek, és hogy megéri ennyire alaposan megismerni.” Az, hogy másolatokkal, és nem eredeti, Firenzéből származó művekkel találkozunk szerte a világban, pedig nem másnak, mint az utolsó nagyherceg, Gian Gastone nővérének, Anna Maria Luisa de’ Medicinek köszönhető. Ő, amikor a nagyhercegség vezetését testvére halála után át kellett adni a Lotaringiai-családnak leltárba vetette az utolsó ezüstkanálig a Mediciek minden vagyonát, és kikötötte, hogy azoknak Firenzében kell maradniuk. Ezt az érdekességet is Eszter legutóbbi online előadásából tudtam meg, és azóta is gyakran eszembe jut, hogyha ezt Anna Maria Luisa nem követeli meg, ma lehet, Firenze közel sem lenne ennyire rendkívüli olasz város.
