Húsvét harmadnapján Ausztria megtette az első lépést a korlátozások feloldására – ami azt jelenti, hogy a kisebb boltok kinyithattak –, mi pedig kíváncsiak voltunk, hogy az újranyitás mennyire látszik az utcákon, parkokban, boltokban. A környékbeli hegytetőkről a kilátás ugyanaz, mínusz kétszázötven ázsiai turista. Személyes hangú beszámoló Linz környékéről Haverinen-Varga Katalintól, aki máskor fordítani szokott a Forbesnak.
Napos, szeles áprilisi szombatra ébredünk Felső-Ausztriában, boldogan állapítom meg, hogy tökéletes nap lehetne sárkányröptetésre. Nagy kár, hogy nincs sárkányunk. Ha már így történt, eldöntjük, hogy mi fogunk röpködni, és hat hét social distancing után először távolabb merészkedünk a megszokott környékünktől: bebiciklizünk Felső-Ausztria fővárosába, Linzbe, megnézzük a főteret, majd onnan feltekerünk a helyi Citadellára, a Pöstlingbergre. Délután, ha még marad erőnk, bevásárolunk egy kertészeti áruházban.
Linz főtere: Aperol helyett
galambok
Az első meglepetés a Linz főterére rátelepedett szokatlanul nagy csend. Legalábbis ahhoz képest, ami itt szombatonként lenni szokott. Békésebb időkben ez a tér a szombati bolhapiacnak ad helyet, jobb oldalán (ahonnan a fotót készítem) egymást érik az olasz, görög és egyéb éttermek teraszai, ahol az asztalokon ebben az órában általában Prosecco és Aperol virít. Ehhez képest most alig páran sütkéreznek a padokon, főleg biciklisek, ők is csak átutazóban.
Linz főtere: Mintha csendben mindenki azt várná, történjen már végre valami. Fotó: Haverinen-Varga Katalin
A kedvenc fagyizónkat, nagy örömünkre, nyitva találjuk. Csak maszkban szabad belépni, és egyszerre csak egy vásárlót engednek be, ezért kénytelenek vagyunk kiállni egy kisebb sort, de megéri. Giovanni örül a viszontlátásnak, hallom a hangján, hogy maszkja alatt ő is mosolyog.
Kesztyűvel teszi a két gombócot az ostyába, bár nem tudom, mennyire lehet tiszta az a kesztyű, ha mindenkitől úgy veszi el a három eurót, mint tőlem.
A másik meglepetés: bár megtehetnék, még nem mindegyik kisebb bolt nyitott ki. Végighaladva a Landstrassén, ami Linz Váci utcájának felel meg, csak egy mobiltelefon-javítót, egy kisebb cipőboltot és egy kender alapú termékeket árusító boltot találunk nyitva – mind konganak az ürességtől, pedig én az utóbbiba szívesen benéznék. Na majd legközelebb, amikor nem biciklivel vagyunk.
Innen már csak egy lépés a Duna, és kíváncsiak vagyunk, a partot mennyire vették birtokukba a napozó, hangosan zenét hallgató, frizbiző fiatalok. De itt sem a megszokott látvány fogad. A sétányon, ahol máskor egymást érik a biciklisek, görkorisok, kézenfogva sétáló idős párok, most alig szállingózik néhány ember. Kárpótol az apukájával sárkányt röptető kislány, bár aggódunk kicsit, nehogy őt is felkapja az áprilisi szél.
A Duna-parti sétányon csend és nyugalom honol
Pöstlingberg: túrabakancsos,
szabad nénik
Innen a Linz fölé magasodó hegy, a Pöstlingberg felé vesszük utunkat. A hegy tetején levő két tornyú templom talán a leghíresebb helyi látványosság. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy valahol félúton, ahol a biciklit már csak taszítani tudjuk, egy pillanatra megsejtem, hogy érezhetett Krisztus a keresztúton.
Fizikai gyengeségemet a sok #maradjotthon mellékhatásának tudom be.
A Pöstlingberg felé. Tömeg errefelé sincs.
Kifulladva, de épségben megérkezve a hegytetőre, a kilátón ugyanaz a látvány fogad, mint egy átlagos tavaszi napon – mínusz a kétszázötven ázsiai turista. Vírus ide vagy oda, gyerekek, idős nénik és bácsik egyaránt szívesen húznak túrabakancsot és másznak fel ide egy plusz adag D-vitaminért, vagy, hogy madártávlatból láthassák Linzet.
Ma ők sem maradtak otthon.
A két idős hölgy a padon épp arról mesél, hogy ők legjobb barátnők, de biztos ami biztos, mostanig külön sétáltak. Ma először vették a bátorságot, hogy együtt jöjjenek fel ide napozni, de azért tartják a távolságot – a pad két szélén foglaltak helyet.
A néniket figyelve eszembe jut a két nagymamám, akik ezerkétszáz kilométerre keletre élnek.
Ők ma Székelyföldön csak úgy tudnak büntetlenül megejteni egy egészségügyi sétát, ha közben ott lapul a zsebükben egy precízen kitöltött felelősségvállalási nyilatkozat arról, hogy pontosan milyen útvonalon sétálnak, miért, és mikortól meddig lesznek úton.
Ezek a nénik nem is tudják, milyen szabadok, gondolom.
A
két néni még egy fecskefarkú pillangó-párt figyel nagy élvezettel, amikor mi
lassan búcsúzunk a Pöstlingbergtől. Lefele gurulva olyan eufórikus
szabadságérzetünk támad, hogy pár perc erejéig el is felejtjük, hogy egy
világjárvány közepette élünk.
Kertészeti áruház: Ausztria, a
nyolcmillió kertész országa?
Délután, miközben parkolóhelyet keresünk egy közeli kertészeti áruház előtt, egy pillanatra végigfut az agyamon, hogy nem kizárt, mi a nyolcmillió kertész országában élünk. Lehetséges, hogy mindenki, aki a főtérről hiányzott, most itt van, és koktélparadicsom-palántát vásárol?
Csak bevásárlókocsival engednek be, és mivel ketten vagyunk, ebből most kettő szükséges.
A bejáratnál lefertőtlenítik a kezünket és a bevásárlókocsikat, és végre beszabadulhatunk a páfrányok, pálmák, muskátlik közé.
Noha enyhe káosz van a túl sok kocsi miatt, civilizáltan folyik a bevásárlás, és úgy tűnik, mindenki hozzájut a vágyott kerti növényhez és zöldségpalántához. Egyedül a virágföld-részlegen látunk elégedetlen arcokat, és mi is közéjük tartozunk – az összes virágföldet szétkapkodták.
A kertészeti áruházak elsőként nyitottak ki, a rengeteg kertbarát örömére.
A házunk legmagányosabb nénije
Este a szomszéd néni ajtaja előtt állok, a lépcsőházban csend van, csak a felső lakó palotapincsije vakkantja el magát mindegyre. Megigazítom a szájmaszkomat, hogy jól takarjon. Hogy ne a mondandóm közepén kelljen belőjem az ige helyét a német mondatban, a biztonság kedvéért még egyszer átgondolom, pontosan mit és hogyan fogok mondani.
Megköszörülöm a torkomat, majd kezemben egy árvácskapalántával, megnyomom a Frau Schneider feliratú csengőt. A házunk legmagányosabb nénije kisvártatva ajtót nyit. Megköszöni a figyelmességet, és megkérdezi, milyen most a város. Csendes, mondom. Még nagyon óvatosak az emberek. Hát igen, foglalja össze a lényeget Frau Schneider: fontos a szabadság, de minél több van belőle, annál jobban kell vigyáznunk egymásra.
