A 32 éves Halász Glória hét év alatt négy komoly témáról forgatott már dokumentumfilmet. A Rupa butikja olyan indiai nőkről szól, akiket savtámadás ért, de felálltak a tragédiából. Ez volt az egyetlen film, amelyre nem tudott támogatást szerezni a rendezőnő, de annyira biztos volt benne, hogy el kell készülnie, hogy maga is beszállt a finanszírozásba. A film nemrég megnyerte az ENSZ filmfesztiváljának fődíját.
Fotó: Egyed Péter
Egy dokumentumfilm komplex műfaj, van benne sok az újságírásból, természetesen a filmből, de a téma is hordoz magában sajátosságokat, mondjuk, ha cirkuszról, bohócdoktorokról, börtönszínházról vagy indiai savtámadásos áldozatokról szól. Te hova helyezed el a dokumentumfilmes szakmát?
Ez nehéz kérdés. Olyan témák találtak meg eddig, amelyek egyszerre voltak szociális és művészi megközelítésűek. A forgatások során célom, hogy minél közelebb kerüljek az alanyokhoz és minél többet megtudjak róluk és a témáról, ez adja a dokumentum vagy ha úgy vesszük, az újságíráshoz hasonlító részét. A filmkészítés ugyanakkor kreáció akkor is, ha dokumentumfilm, mert utólag a rendező, a vágó és a többi alkotó készítik el a végleges változatot a sok-sok nyersanyagból, azaz megkreálják a film saját valóságát, tehát ott már nem beszélhetünk a valóságos valóságról.
Tehát egyben művészeti alkotás is?
Az is, igen. Emellett nekem mindig fontos volt, hogy a téma is hordozzon magában valami fennköltséget, művésziséget, hogy legyen lehetőség a kreativitásra. Az első egészestés dokumentumfilmem a Váci Börtönszínházról szólt 2011-ben. Még egyetemista voltam akkor, korábban csak vizsgafilmeket és rádiójátékokat (az egyetemen az egyik szakirányom a rádió volt) készítettem. A mese és a valóság kapcsolata, a két világ közötti táncolás mindig is érdekelt.
Rada Lillával, a börtönszínház vezetőjével egy másik munka kapcsán találkoztam, aki Mrożek Mulatságát próbálta elítéltekkel a váci börtönben. Erről rögtön éreztem, hogy olyan téma, amiből lehet dokumentumfilmet készíteni. Az volt az érdekessége, hogy az elítéletek a darabban felvetett kérdésekből kiindulva, a szerepeiken keresztül nagyon érdekesen tudtak reflektálni a saját helyzetükre. Szerencsés együttállás volt az egész munka.
Szeretem az embereket hallgatni és úgy érzem, szívesen megnyílnak nekem.
A börtönben például több hónap után kérdeztük csak meg, miért vannak ott a szereplők. Kiderült, ezért borzasztóan hálásak voltak nekünk, mert amúgy mindenkinek az volt az első kérdése, mit követtek el.
Vasfüggöny – színház a börtönben
Hét év alatt négy remek téma. Úgy hangzik, mintha amit kitalálsz, azt meg tudod csinálni. Ahogy olvastalak nyilatkozni a munkáidról, mindig úgy kezdődött, hogy véletlenül találkoztál valakivel.
Nem mindig azért. (Mosolyog.) Van, hogy bizonyos témakörök régóta érdekelnek, és én keresem hozzájuk a lehetőségeket. Ilyen volt a bohócdoktorok története vagy a cirkuszfilm (Mi ez a cirkusz?). Az ilyen talonban tartott témáimmal úgy vagyok, hogy aztán ha jön a pillanat, egy találkozás, akkor elkezdek vele mélyebben foglalkozni.
Lerakódnak a témák és elő-előbukkannak, amikor az élet úgy hozza.
A cirkuszt mindig is szerettem, ezen belül az új cirkuszt is, aztán egyszer találkoztam a Recirquel társulattal egy rádióinterjú kapcsán. Adta magát, hogy a következő bemutatójukra való készülésüket végig kísérjük. Nyomon követtük a próbaidőszak több mint két hónapját, majd közel két éven keresztül forgattunk velük.
Mi ez a cirkusz?
Legújabb, már elkészült filmed a Rupa butikja. Olyan indiai nőkről szól, akiket savtámadás ért, és a sorsukon keresztül mutatod be a tragédiából felállás pszichológiáját. Ez is régi terved volt?
India régóta érdekelt, sokat foglalkoztam vele, olvastam az országról, voltam is ott korábban, úgy jött szembe ez a téma. (Egyébként régebben volt egy másik indiai téma is, amin hosszabban dolgoztam, de végül nem valósult meg belőle a tervezett film.) Szóval volt egy fókuszom Indiára, igen.
A főszereplő nők, akiket savtámadás ért, olyanok, akik talpra álltak és visszataláltak az életbe.
Mindegyiküknek van egy álma, amibe kapaszkodik: az egyikőjük divattervező akar lenni, más szépségszalont akar nyitni, megint más aktivistaként dolgozik, kávézót üzemeltet vagy bollywoodi táncos akar lenni. Mindebben van valami meseszerű, költői, hogy a borzalomból hogyan lesz mégis egy álom megvalósulása.
De a Rupa butikjáért kellett eddig a legtöbbet küzdenem. Dokumentumfilmet alapvetően támogatásokból lehet készíteni, szerencsés vagyok, mert a most leforgatott filmem (Három tánc) már a második munkám, amit a Magyar Média Mecenatúra Program támogat, de mivel a Rupa butikjának nem volt semmilyen magyar vonatkozás, nem tudtunk rá támogatást szerezni Magyarországról.
Végül egy jelentős összeget én tettem bele, hogy elkészülhessen, ami mellé kollégáim, barátaim tették a nem kevés önkéntes munkájukat, eszközbeli vagy anyagi támogatásukat.
Rupa butikja
Jó döntés volt, a film elnyerte az ENSZ filmfesztiváljának (UNAFF) a fődíját.
Ez az eddigi legnagyobb sikerem és őszintén nem számítottam rá. Ültem a díjátadón és nem hittem el. Később sokat gondoltam rá, miért juthattunk idáig, és a legfontosabb, hogy soha nem adtam fel, hittem benne, hogy el kell készülnie. Egy kollégám-barátom szerint a fontos alkotások ilyenek, elkészülnek – szinte maguktól. A Rupa butikját másfél évig készítettük elő és többször tűnt közben reménytelennek.
Neked megtérült a befektetésed?
Anyagilag nem, de általában nem is ez motivál. (Nevetés.) Korábban sokkal kisebb költségvetésekből gazdálkodtam, de most sem a megtérülés motivált feltétlenül, hanem a pozitív ügy, eljutni az emberek szívéhez.
És elvileg megtérülhetne?
Bízom benne, hogy ez lehetséges. Most már fő állásban ezzel foglalkozom, korábban rádióztam, illetve egy színházi társulat (Tünet Együttes) kommunikációs menedzsere voltam majdnem öt évig. Persze most sem csak dokumentumfilmekkel foglalkozom, hanem videóklipeket, imázsfilmeket is készítek, tehát vannak más területei az életemnek.
Egy dokumentumfilm például a fesztiválokon elért eredményeitől tud sikeres, adott esetben anyagilag is sikeres lenni.
Az ENSZ-díja a hírverésben segíthet, hogy általa nemzetközi forgalmazókat találjunk és külföldi tévécsatornák is bemutassák.
Min dolgozol most?
Az új dokumentumfilm, a Három tánc most van utómunka alatt. Három, klasszikus balett hallgató fiúról szól, 10, 15 és 19 évesek. Szeretném megmutatni, mi történik egy 10-11 éves fiúval onnantól, hogy belép a Táncművészeti Főiskola ajtaján odáig, hogy elhagyja az iskolát.
Három tánc // Fotó: Pénzes Kristóf
A dokumentumfilm szerzői műfaj?
Szó szerinti forgatókönyvről nem lehet ugye beszélni, de valamiféle vázlatot le kell fektetni az elején, hogy mit akarunk elmondani és a helyszínen is irányítani kell természetesen a forgatást. A fő része, amikor a rengeteg nyersanyag megszületik, most például másfél év alatt a táncos filmnél 70-80 órányi felvett anyag. Itt a rendező nyilván egyfajta dramaturgiai szerepet is betölt, rajta és vágón múlik, hogy ebből mi marad meg.
Mindig a saját témáidat csinálod meg? Elképzelhető, hogy egy dokumentumfilmes más témáját készíti el, azaz felkérésre dolgozik?
Bármi elképzelhető, vannak nem saját indíttatásból születő munkáim is, amiket ugyanúgy maximális alázattal csinálok meg, ez a szakmám. Persze a saját „gyerek” egy kicsit más helyzet. Jó esetben akár egy játékfilmnél, akár egy dokumentumfilmnél is megengedheti magának egy rendező, hogy arról beszéljen, amiről szeretne.
Hogy jut el egy dokumentumfilm a nézőkhöz?
A Mi ez a cirkusz? sorsa például nagyon szerencsésen alakult, mert bekerült a budapesti művészmozik programjába, és három hónapig műsoron is tartották. Erre predesztinálta a 80 perces hossza is. Egyébként fesztiválokon és televízióban kerülhet műsorra egy dokumentumfilm.
Mik voltak azok a pontok, amelyek odavezettek, hogy ma dokumentumfilmes vagy?
Az egyetemen (ELTE) filmet és médiát tanultam, ez már adott volt. A Vasfüggöny indította el igazán az egészet, a vizsgafeladat egy téma feldolgozása volt, de nem kellett, hogy a film is elkészüljön, csak egy prezentációt vártak. De akkor elkapott a gépszíj, ebből született meg utána az első film. Majd a következő, és a következő.
Játékfilmet is fogsz rendezni egyszer?
Bízom benne. (Mosoly.) Most fejlesztjük egynek a forgatókönyvét, témájában nagyon rokon lesz az eddigiekkel, egy bábművész életét használjuk kiindulópontnak a történethez, de fikciós műfaj lesz.
