Három MNB-elnöknek volt tanácsadója, foglalkozott gyerekekkel és felnőttekkel is, több nagyvállalat kiválasztási procedúrájában kapott szerepet akkor, amikor még a pszichológust fura szemmel méregették egy cég menedzsmentjében. Interjú Dr. Varga Zoltánnal.
Hogy került a gyerekpszichológiától a céges világba? Ez nem két nagyon messzi terület, főleg a nyolcvanas évek végén?
Amihez én értek, az az ember. Véletlenül kerültem a céges kultúrába, az átkos vége felé, egy igazgatókiválasztáshoz kérték a segítségemet, ami akkor nagyon nem volt divat. De a Fejlesztési Bankban valaki olvasott egy amerikai cikket arról, hogy ilyen esetben pszichológus segítségét kérték, és valahogy megtaláltak engem. A kiszemelt jelentkezőt – az én tanácsomra – végül nem vették fel. Jeleztem, hogy valami nem stimmelt vele, később ki is derült, hogy rendőrségi eljárás folyt ellene. A menedzsment meg ájuldozott, hogy jött valaki, aki belelát az emberek fejébe. Elkezdtek kézről kézre adni. Én meg láttam, hogy tudom használni, amit a klinikán tanultam.
Nem volt nagyon más, mint gyerekekkel foglalkozni?
Negyven évig dolgoztam klinikán, valóban, a gyerekpszichiátria helyettes vezetője voltam, de inkább nagyobbakkal, 15-25 évesekkel dolgoztam, a magánpraxisomban pedig mindvégig felnőttekkel is.
És a kezdeti sikerek után átnyergelt a hr-re?
Sokáig párhuzamosan csináltam. A klinikán 2800 forint volt a havi fizetésem. Amikor az első megbízásom után kérdezték, mennyit kérek, mondtam, rájuk bízom, fogalmam sincs. „Negyvenezernél nem adhatunk többet”, jött a válasz. Én ennyi pénzt addig sosem láttam egyben.
A Magyar Nemzeti Bankba később egymás kezéből adták át az elnökök…
A Hitelbanknál szerveztek egy csoportot, hogy alakítsák át a bankot, ott voltam tanácsadó. Láttam, hogy semmi nem lesz a dologból, annyit tudtam tenni, hogy az ottaniaknak szóltam, el, gyorsan el onnan. Az egyikük az MNB-hez került, így kezdődött a kapcsolat. Az elnökök általában nehezen álltak rá az első találkozóra, a pszichológust akkor még fura szerzetnek, fellegekben járó, lila gőzös figurának tartották vállalati környezetben, nagyjából a tenyérjós szintjén, na meg azt sem szerették volna olvasni az újságokban, hogy „lélekbúvár jár a félőrült elnökökhöz”.
Surányi György sem akart hallani elsőre a találkozóról, azután nagyon jóban lettünk, segítettem őt is, meg a vezetők kiválasztásában is részt vettem, vagy ahol kellett. Az első találkozóra húsz perce volt, másfél órát beszélgettünk, már háromszor jött be a titkárnő, hogy vége. Amikor eljöttem, a német nagykövet állt türelmetlenül egyik lábáról a másikra az előtérben.
A kiválasztás egy trükkös dolog, a siker nem egyértelmű rögtön, hogy alkalmas-e a jelölt, később derül ki.
Ha valaki teljesen alkalmatlan, az az első héten kiderül. Hogy alkalmas-e, ahhoz kell fél-egy év. De a vezetőtől is függ, hogy mikor derül ki, mikor kerekedik felül a tárgyilagossága a rokonszenvén.
A személyügyi tanácsadás mellett a vezetők lelki világát is ápolta? Ma ezt úgy mondanánk, coach.
Akkoriban ez még nem volt ekkora divat, mint ma. De igen, dolgoztam a vezetőkkel is, segítettem őket a döntésben.
Egyszer telefonáltak a jegybankból, hogy menjek be, mert az alelnök nem itta meg a feketéjét és nagyon szomorúan néz maga elé.
Bementem, beszéltem vele, és amikor elmentem, hívtak, hogy köszönik, már jól van, megitta a feketéjét és vicceket mesél. Máskor az egyik vezetőt szintén búskomoran maga elé nézve találtam. Az öregségen merengett. Egy vállalat egy eleven, élő szervezet, amelyet folyamatosan gondozni kell. Emellett a kiválasztásba mindig bevontak. Véleményt mondtam, és általában megfogadták. Volt, hogy mondtam, a jelölt maximálisan alkalmas a kiszemelt feladatra, de előre szólok, elviselhetetlen figura. A klinikára jött be hozzám a beszélgetésre, én fehér köpenyben, egy perc csúszással fogadom, ő tüntetőleg az órájára néz: „Egy perc késés.” Felvették, rendbe tette a vidéki gyárat, amire szerződtették, majd egy év múlva elküldték.
Egyetlen találkozóból milyen következtetésekre tud jutni?
Egy eszközöm van: a megfigyelés. Meg aztán tehetséges vagyok. Esterházy más műfajban volt az. Nyolcvan éve élek, hatvan éve vagyok a pályán. Azt tapasztaltam, hogy ha én leülök egy emberrel egy órára, akkor többet tudok meg róla, mint mások. Ha bejön az ajtón, kezet fog, köszön, többé-kevésbé tudom, hogy ki jött be. Ha leülünk beszélgetni hosszan, lehet, hogy nem is tudok meg többet. Egyetemen is tanítottam, a szigorlati helyzet nagyon hasonlít egy felvételi beszélgetésre. A jelölt nem kompetens, de annak kell látszania. A hazugságot könnyen felismerem. De ezek nem tanítható dolgok.
Szóval a Magyar Nemzeti Bank…
Egyszer bejött egy fiatalember az interjúra fenékig érő, vastag copffal, kitaposott sportcipőben, térde szakadt farmerben, ugyanakkor tisztán, az kétségtelen. És nagyon okos volt, intelligens. Elmondta, hogy élete célja a Nemzeti Bankban Surányi mellett dolgozni. Copffal talán még ma sem lehet megjelenni az MNB-ben. Minden fejvadász irodában az lett volna az első, hogy nem veszik komolyan, nem tartják eladhatónak. Ha nagyon jó a pedigréje, talán egy-két kérdést tisztességből feltesznek neki, de akkor is el van vágva. Nekem nagyon rokonszenves volt, élvezet volt vele beszélgetni.
„Gondolja, hogy ezzel a copffal itt érvényesülni fog?” – kérdeztem tőle. Megmerevedett és azt válaszolta, hogy ahol őt a copfja alapján ítélik meg, oda ő nem megy.
Mindennek ellenére ajánlottam őt, természetesen hívtak, hogy copffal szó sem lehet róla. Mondtam, hogy én felelősséget vállalok, hogy előbb-utóbb le fogja vágni a copfját, így átment. Egy hét múlva a liftnél találkoztam a fiúval, szürke öltönyben volt, kefehajjal.
Azután Simor András jegybankelnök mellé került.
Ez sem volt nagyon egyszerű. A klinikát már otthagytam, főleg bankoknak adtam tanácsokat, de a válság miatt hirtelen megcsappantak a megbízások. Király Júlia és Karvalits Ferenc alelnökök ismertek már korábbról, próbáltak beprotezsálni, de Simor is félt, hogy mit szól ahhoz a külvilág, hogy hozzá egy pszichológus jár. Egyszer az utcán összefutottunk így négyen. Bemutattak neki, de látszott, ódzkodik. Mondtam, „az elnök úr biztos fél, hogy lábszagom van, azért nem akar fogadni”. Simor igazi úriember, ezzel a lábszaggal nem tudott mit kezdeni. Így elküldött a titkárnőjéhez, kaptam időpontot. Az első találkozó után kikötötte, csak azzal foglalkozhatok a bankban, akire engedélyt ad. Idővel a szabadságom egyre fokozódott.
Bod Péter Ákosnak is dolgozott?
Vele csak rövid ideig. Jó emlékeim vannak róla.
Ennyi vezetőt ismerve mit lát, mik azok a tipikus hibák, amelyeket elkövetnek?
A hatalom birtokosát olyan emberek veszik körül, akik úgy cselekszenek, hogy tessenek neki. A vezető a legnagyobb hibát akkor követi el, ha nem számol azzal, hogy így működnek a nekik dolgozók. Ha elhiszi, a cselekedeteiket nem befolyásolja, hogy imponálni akarnak neki. Ha ezzel nem számol, rossz döntéseket fog hozni és eltorzul a személyisége.
Gyurcsány Ferencnek is dolgozott…
Ez ma nem olyan jó ajánlólevél. Ja, és ő sem akart fogadni persze. Őt például irritálta a hatalomnak kijáró formális tisztelet, ahogy a portás meghajol, ahogy mindenki magázni szeretné. Közvetlen, tegezős viszonyban volt mindenkivel. És az egyetlen vezető volt a praxisomban, aki pontosan érkezett egy találkozóra. Mentes volt minden hatalmi bolondériától.
Írt már könyvet a hatalom természetéről és legújabban a gyereknevelésről is (A nehezen nevelhető felnőtt). Ebben főleg sztorikat mesél, nincs útmutató, tanács. Ez szándékos?
Nem hiszek a tankönyvben átadható tudásban. A történeteket jobban szeretik az emberek és ha magukra ismernek bennük, az jobban működik. Negyven-ötven év történeteit gyűjtöttem össze ebbe a könyvbe, aki elég tehetséges, az a hasonlóságokból tanul. Azt gondolom egyébként, hogy a szeretet mellett nehéz elrontani egy gyereket, mindazonáltal azt is, hogy a legnagyobb tévedés, ha nem tekintjük partnernek. Ha azt mondjuk, hogy az életre neveljük és nem vesszük észre, hogy már él. Nekem a fiam simán odaszól egy társaságban, hogy fogjam már be a számat és szerintem ez így van jól. Az a jószándék, hogy a gyereket irányítsuk, (a)hogy boldoguljon, abból adódhat a legtöbb hátrány a gyerek számára. Tisztelni kell a gyereket, ez hiányzik a szülőkből. Jóindulatú felnőtt gondolkodással veszik körbe őket, s ezzel a gyerekekből gyerekeket faragnak.
