Tel-Aviv maga az ellentmondásosság, és talán éppen ezért minden megvan benne. Magas- és szubkultúra, hedonizmus és miszticizmus. Zártság és nyitottság. A Közel-Kelet feszültségkioldó szelepébe lehetetlen nem beleszeretni.
Mérsékelten vagyok segítőkész, így, hogy tíz éve élek Budapest legkeményebb abszolút belvárosában, és aránytalanul magas a tőlem útbaigazítást kérő turisták száma. De amikor a tel-avivi járatról leszállva, a Deákon felmálházva kétségbeesetten néz rám az éppen Budapestre érkező külföldi lány, térképpel, jó tanácsokkal, buszjeggyel látom el, és még a metróig is lekísérem, biztos, ami biztos. Azonnal leesik, hogy négy nap Tel-Aviv nagyobb hatással volt rám, mint a legtöbb hely, ahol valaha jártam.
Mióta közvetlen fapados jár Budapestről Izrael tengerparti bulifővárosába, sok magyar is megírta már a zsenialitását. Hogy a kábé száz éves Fehér Város kényezteti a lakóit és a látogatóit. Hogy nyolc kilométer hosszú tengerpartja végig homokos, igényes és ingyenes, késő estig matkottól hangos (errefelé imádják a tenisz e fajtáját), hogy a parttól a külvárosig végig tele van jobbnál jobb éttermekkel, piacokkal és klubokkal, és van néhány izgalmas múzeuma és galériája is.
De Tel-Aviv igazi esszenciáját a lakói, és azok mentalitása adják.
A világ egyik legrégebbi kikötője. A Biblia szerint itt kapta be a cethal Jónást
Egyél, imádkozz, szeress
Először is, éttermet nyitni itt nem egynyári kaland, mint Budapesten, itt nem kell a legfrissebb cikkeket és foodguide-okat vadászni, mivel az öt-tíz évvel ezelőtti ajánlók éppen annyira aktuálisak ma, mint akkor voltak.
A legjobb helyeket könnyedén megtalálod velük, ha a legtrendibbeket épp nem is (most a North Abraxas a menő, de csak akkor kihagyhatatlan, ha ragaszkodsz a feltűnősködéshez). A slágerhelyeket a tulajdonos maga viszi, többnyire a névválasztást sem bonyolítja túl, sem az ételeket, mégis minden zseniális. Az egyszerű de nagyszerű műfaj mintapéldányai a 27 éves Dr. Shakshuka vagy a több mint ötven éves Abu Hassan. Utóbbi minimalista retroenteriőrjét a budai Pajtás Önkiszolgáló vagy a Bambi Presszó is megirigyelheti, mégis minden reggel 8-kor indul ajtaja előtt a tobzódás, a világhírű humuszért az utcán kígyózik a sor az egyébként néma szombatokon is.
Szombat. Hallod a légyzümmögést? Mi hallottuk
Mert a péntek estétől szombat estig tartó Shabbat idején akár órákig sétálhatunk a légyzümmögést hallgatva a belváros egymást érő felhőkarcoló-építésein. Daruk tucatjai ágaskodnak a már kész, félkész, és még csak épülő toronyházak, illetve villamosvonal-építések között, és hiába adják a helyiek negyedét a nemzsidók (állandóan félreértett arab izraeliek, keresztények és ateisták, etiópok, oroszok, akik még a Szovjetunióból menekültek, ottragadt egyetemisták), szombaton még a buszok sem járnak. A nagyobb boltok viszont nyitva vannak, és egyébként az ezekben készen kapható humusz, muhammara vagy padlizsánkrém legfeljebb az árával marad le a bárokban kaphatóktól.
Tel-Aviv minden összesítés szerint a világ egyik legdrágább városa, látszólag mégis úgy élnek itt az emberek, hogy a gyakorlatban is tudják az összes ezzel kapcsolatos klisét – a pénz sem nem boldogít, sem nem tart örökké –, az ortodox zsidók pedig gyakorolják a napi jócselekedetet, amit a vallásuk megkövetel tőlük.
Tel-Avivban nincs helyi srác, aki szembesétálva ne szólítana meg, vagy lány, aki a lábamra ragasztott kineziotape-ről ne kérdezne. A tinédzserek mindenáron szelfizni akarnak velem a világ egyik legrégebbi kikötőjében (máig nem tudom, hogy a rövid hajam, vagy bármi más számított-e szerintük ennyire érdekesnek), a menetrendek grafitceruzával jegyző buszsofőr meg simán tesz egy kitérő állomást, ha valaki rádumálja. Barátnőm és én véletlenül mindketten kifizetjük a strandon található automatának a nyugágy és napernyőbérlést, és amikor szomorú arccal vissza akarom szerezni egyikünk fél vagyonát, a strandőr az összes, a kezében található napernyőt ledobva próbál rajtam segíteni. Mosolyog, és az általa ismert egyetlen magyar szót ismételgeti („Szeretlek!”), aztán kézen fog és a főnökéhez vezet, aki bár szintén nagyon kedves, az automatához és a bérleti kasszához ő sem fér hozzá. Látva fancsali fejemet, és tudva, hogy másnap már indulunk haza, végül a saját pénztárcájából adja vissza a nyugágyak árát. A reptéren az utolsó megmaradt apróim sem adják ki a nagyjából 1500 forintos, kisméretű kapucsínó árát, a barista mégis mosolyogva nyomja a kezembe a teli poharat. Apróságok, két örökké háborúzó nép gesztusai, amilyenekhez viszont én még csak hasonlót sem láttam Európában. És valahogy ezektől több Tel-Aviv, mint a legtöbb más nyaralóhely.
Amikor bokáig tengerben végigsétálod a 8 km hosszú homokos beach-et úgy, hogy egyik oldaladon csakis luxus felhőkarcolók, a másikon meg végtelen víztömeg, majd megszólal a müezzin: megérted Tel Avivot
Ezért élhet itt a világ legnagyobb LMBTQ-közössége úgy, hogy még csak külön negyedet sem alakít ki magának: itt minden hely melegbarát hely, strandjukat közvetlenül az ortodox zsidóké mellett találod. Ezért nincs bisztró vega és vegán fogások nélkül, ezért köszönheti vidám dobszó a sabbathot a strandokon, és fürödhetnek zavartalanul arab nők a tengerben, reggeltől estig tetőtől-talpig ruhában (hidzsábban), vagy éppen kosztümnadrágban és fehér blúzban arab tinédzserek anélkül, hogy bárki megbámulná őket (rajtunk turistákon kívül). Vagy ezért kopog át random estén a random szomszéd srác egy nagy lábos nyers tésztával, hogy megfőzhetné-e a mi gázunkon, mert nála az elfogyott. Itthon furcsán, és talán gorombán néznék az ilyesmiért. Tel-Avivban pár nap alatt megszokjuk. Az életre szóló barátságok a fórumok szerint itt öt perc alatt köttetnek, hiába gondolnánk, hogy azoknak gyakran gátat szabnak a gátlások és a vallások. Az életigenlés azonnal átragad az emberre.
Minden negyed egy egész
A legélénkebb belvárosi részen, a Rothschild sugárút sétányának füvén már péntek délelőttől piknikeznek a családok és a barátok, mintha minden itt élőnek lenne egy kutyája pórázon, és legalább fejenként két kóbormacska is jut a lakosokra. Itt az UNESCO által védett, Bauhaus uralta utcák minden sarkán áll egy-egy jellegtelennek tűnő bisztró, ahol a reggelizőket a bruncholók, őket az ebédelők, a délutáni koktélozók, a vacsorázók majd az éjszakázók váltják, üres asztal soha nincs egyikben sem, és egyedül sem ül senki (így persze nem nehéz évtizedekig változatlanul üzemelni).
Az asztaloknál soha nem áll meg az értelmiségi diskurzus, könnyen lehet, hogy épp melletted alapítják meg a 400 ezer lakosú város 2501. startupját – a város a Silicon Wadi nevet a világ legmagasabb startup-sűrűségével érdemelte ki.
Legalább a naplementét ingyen adják
Mindez gyalog is körbejárható, kicsit lepattant, kicsit artsy, kicsit nagy-, kicsit szubkulturális, underground, hightech és óvárosi, hedonista és egyben a legszigorúbb vallások követője, mindez együtt és egyszerre, mint a lakói. A görög iparos zsidók által pont száz éve alapított Florentin ma egyszerre szegénynegyed és felfutóban lévő hipszter városrész, extrém magas ingatlanárakkal. Ez folyik bele a legdrágább dizájnerbutikokat összefogó Jemeni negyedbe, az meg az első zsidó negyeddel, a Neve Tzedekkel válik eggyé. Izrael áruházakban is versenyképes, itt a legmagasabb az egy főre jutó plázák száma a világon, ebben a városban pedig mindenki tervező, aki esetleg mégsem, az is fashionista. Aki történetesen éppen lehet, hogy a nyomornegyedbe ékelődő új lakóházba költözik.
A szabadnapos katonalányok – itt a nők számára is kötelező katonaság – kimenőjükön egyenruhában mászkálnak, így aztán a város minden pontján sajátos hangulatot árasztanak. Nem félelmeteset, inkább meglepően megnyugtatót. Az itt élőknek, és nekem, a négy nap után már végképp elfogult, egyszeri magyar turistának is, holott az Izraelből érkező napi hírek mellett nem lehet csak úgy elmenni. Világos: Tel-Aviv egy feszültséglevezető szelep a Közel-Keleten, de a helyzet az, hogy ott manapság bárki a világon kiengedheti a gőzt.
