A nemzetállam az egyelőre létező legjobb megoldás, de az EU-nak is lehet jövője. Dani Rodrik Magyarországon járt.
Dani Rodrik török közgazdász, a Harvard John F. Kennedy School of Government professzora kapta 2018-ban a Rajk László szakkollégium Neumann-díját. Globalizációval, gazdasági növekedéssel és fejlődéssel, nemzetközi kereskedelemmel, politikai gazdaságtannal foglalkozik. Több kontinens több egyetemének professzora. Alapdiplomáját a Harvardon, mesterdiplomáját és PhD-jét a Princetonon szerezte közgazdaságtanból.
Nemzetállamok és egységesebb EU kell
Rodrikkal több újságíróval közösen beszélgettünk a díjátadó előtt. Több téma szóba került, ezekről részletesebben a Forbes magazin következő havi számában írok majd. Rodrik alapvető ellentmondást lát az általa hiperglobalizációnak nevezett folyamatok (nemzetállamok feletti gazdasági – és politikai – egységesedés) és a ma létező nemzetállamok érdekei között (erről részletesebben lejjebb). A közgazdász az eurókrízis idején jött rá, hogy – korábbi hosszú távú jóslatával ellentétben – valószínűleg még hosszú ideig a nemzetállamok erősebbek maradnak, mint a hiperglobalizáció igénye vagy folyamata. Egyszerűen az Európai Unió, melynek tagállamai azért globális szemmel nézve viszonylag egyformák történelmi, kulturális és gazdasági szempontból is, nem voltak képesek közös választ adni a krízisre.
Úgy érzi, ha még Európának sem sikerül, a világszintű egység nagyon messze van.
Sőt, úgy gondolja, nem is feltétlenül kívánt dolog a nemzetállamok gyengülése: egyszerűen egyelőre csak ezen a szinten léteznek azok az intézmények, amelyek a globális kapitalizmust alakítani képesek.
Ettől függetlenül úgy gondolja, az EU működő rétege lehet a globalizáció alakításának, de nemzetállamok feletti szinten, nemzetek között még nem láttunk jó példát erre (nemzeti szinten hasonló a föderális USA vagy Svájc), így még nem tudjuk pontosan mi kell, mi lesz.
Szerinte egységes fiskális politikára van szükség az EU-ban.
Az EU-nak nagyobb hatalma kell, hogy legyen például adók beszedésével, a pénzek elköltésével, transzferekkel. társadalombiztosítással kapcsolatban.
A globalizációs trilemma
Rodrik szerint a (túlzott) globalizáció paradoxonhoz vezet:
a globalizált gazdaság erősödő populizmust és nacionalizmust hozott magával, és paradox módon a nemzetállamok erősödéséhez vezet.
Leghíresebb elmélete az úgynevezett globalizációs trilemma: három egymást feszítő tényező, a hiperglobalizáció, a nemzeti önállóság és demokrácia erőssége között kell választani (kettőt) – a három egyszerre nem mehet. Szerinte a globalizáció hirdetőinek szembe kell néznie azzal a dilemmával, hogy nemzetközi egyenlőséget hirdetnek, miközben ezzel veszélyeztetjük a nemzetállamok által kialakított normákat és szabályokat, ami a társadalmak destabilizációjával járhat.
Feszültséget okoz a globalizáció azok között, akik képesek részesedni a határok csökkentett szerepéből és a külföldi befektetésekből; illetve azok között, akik ezekből a határokon átnyúló kapcsolatokból nem profitálnak. Példája erre a jól képzett munkásosztály, szakemberek, akik szabadon mozognak oda, ahol leginkább szükségük van rájuk; szemben a képzetlen munkásokkal, akik a globalizáció miatt sokkal könnyebben helyettesíthetőek. Szintén feszültségforrás, hogy a globalizáció konfliktusokat szül a nemzetállamok között és a nemzetállamokon belül is a helyi normák és intézmények tekintetében.
A technológia és a kultúra egyre sztenderdizáltabb, a különböző nemzetek különböző normákkal és értékekkel hajlamosak ellenállni a kollektíven, nemzetközi szinten terjesztett, sztenderdizált normáknak. Emellett problémának látja, hogy a globalizáció miatt a nemzeti kormányok nagyon nehezen képesek szociális biztonságot nyújtani. Legutóbb erre az elméletére építve elemezte a Brexitet is – bár állást nem foglalt.
Kritikusa szerint a protekcionizmust népszerűsíti a szabad kereskedelem helyett, de maga ennél árnyaltabbnak látja a képet:
és a nemzetállamokat tartja a globális kapitalizmus alappilléreinek.
Legújabb írásaiban egyértelműen a nemzetállamok mellett teszi le a voksát, szerinte az ezen a szinten kialakított, helyi normákra épülő intézményrendszer és szabályozás az, ami stabil alapot ad a globális kapitalizmusnak – és a negatív hatású hiperglobalizáció helyett inkább nemzetállamokra van szükség.
