Minden trükköt bevetnek az élelmes szolgáltatók, hogy a külföldön, vagy a neten bankkártyával fizetők a botrányosan rossz devizaárfolyamot válasszák. Az EU most közbelép, kérdés, mit tud elérni.
Miközben fogyasztóvédők úgy ahogy van betiltanák, az unió pedig végre szabályozni próbálja, a szolgáltatók egyre rafkósabban próbálják rávenni a tudatlan felhasználókat, hogy dobjanak ki pénzt az ablakon. Nagyjából ez a helyzet 2018 tavaszán azzal a bankkártyás fizetéshez, illetve készpénzfelvételhez kapcsolódó szolgáltatással, amelynek igénybe vételével milliárd euróktól szabadítják meg saját magukat azok, akik nem saját devizanemükben fizetnek a kártyájukkal – leginkább külföldön, vagy csak a neten.
A dinamikus devizaváltás (DCC) azért nagy találmány a nagyot szakító szolgáltatók szemszögéből, mert úgy lehet vele lehúzni a felhasználót, hogy az észre se vette. Az ugyanis egyértelmű, hogy ha az egyszeri kártyabirtokos felfogná, miről van szó, nem venne részt a játékban, inkább sírva menekülne.
A DCC ugyanis azt kínálja fel, hogy a kártyahasználó számára borzasztóan rossz devizaárfolyamon történjen a kártyatranzakció elszámolása, az előny annyi, hogy a végleges árfolyam megismerhető a tranzakció pillanatában, nem kell várni rá néhány napot. Egy magyar felhasználó szemszögéből nézve a kérdés az, hogy egy mezei eurós vásárlás menjen-e a hagyományos elszámolási módszerrel (most 315 az euró/forint árfolyam, ennek környékén számolódik majd el, de persze mozoghat valamennyit), vagy legyen az árfolyam fix DCC-s?
A gond az, hogy utóbbi általában 330 felett van, de előfordul, hogy a 335-öt is eléri.
Ha úgy tenné fel a kérdést a POS terminál, vagy az ATM, vagy 315 környékén, vagy fix 335 legyen az árfolyam, nyilván szinte senki se választaná a DCC-t. De nem így teszi fel, ezért is próbálja most az EU átláthatóbbá tenni a dolgot. Többféle trükkel terelik a DCC választása a kártyabirtokost, a buliban sokszor a kereskedő (akinél a kártyával vásároltunk) is benne van, neki ugyanis a lehúzás nyereségéből visszaoszt a DCC-szolgáltató, ha a DCC-t választja az ügyfél.
Teljesen friss tapasztalat, ATM egy pici görög szigeten. A kötelező körök (nyelvválasztás, PIN és összeg megadása) után jön a DCC-képernyő, ahol a készülék megkérdezi, forintos, vagy eurós elszámolást szeretnék, a képernyőn egyik oldalon tehát a forintos (a DCC), a másikon az eurós (hagyományos elszámolás). Már itt sokan bedőlnek és a forintosra szavaznak, de ha nem, a rendszer nem mond le ilyen könnyen a kopasztásról. Mi már várnánk, hogy adja a pénzt, a helyett a következő képernyőn újra bepróbálkozik az ATM. Teljesen máshogy kérdez, kérjük-e a konverziós árfolyamot, vagy nem (amit nem euró/forintban, hanem a senki által nem ismert forint/euróban ad meg). Még a tapasztalt DDC-elkerülőknek is újra át kell gondolniuk, hogy melyik a lehúzós opció, főleg, hogy az előző képernyőhöz képest az ATM megcseréli a DCC-s és a normál ajánlat elhelyezését. Mivel a felhasználó tudja, hogy ha sokat gondolkodik, az ATM megszakítja a tranzakciót, kezdheti elölről az egészet, mindenki gyorsan próbál nyomni valamelyik gombra. Ezt is ügyesen használják tehát ki a DCC-szolgáltatók.
A magazinban két éve írtunk először erről az egyre terjedő lehúzásról, akkor FCK DCC volt a cikk címe. Most is hasonló – a májusi számban itt a folytatás, további részletek arról, mivel érvelnek a támogatók, mekkora összegek forognak, akadt-e egyáltalán kártyahasználó, aki jól járt a rendszerrel, illetve mire lehet elég az uniós fellépés.
