Világszínvonalú munka folyik a budapesti babalaborokban – az itt végzett kutatások miatt ma már teljesen mást gondol a tudomány arról, hogy hogyan is tanulnak a babák. Két fiatal kutatóval, Forgács Bálinttal (ELTE) és Marno Hannával (CEU) beszélgettünk arról, közelebb került-e a pszichológia a babák által ahhoz, hogy választ kapjon az egyik legfontosabb kérdésére.
- A babáknak köszönhetően sokat tudhatunk meg az evolúciós örökségünkről
- Tudományos áttörések Budapestről: a babák sokkal intelligensebbek, mint eddig hittük
- A babák képesek szelektálni az információforrások között: de mi alapján szelektálnak?
- Befolyásolja-e a tanulási képességeket a technológia és az otthoni okoseszközök?
- Tanulás: teljesen máshogy történik, mint ahogy eddig feltételeztük
Olyan babák nyelvi készségeit és nyelvértését kutatjátok, akik maguk még nem beszélnek. Hány hetes kortól tudtok velük dolgozni?
Forgács Bálint: Az életkor nem szab határt a kutatásoknak, a kérdés az, hogy az adott képesség, amire kíváncsiak vagyunk, milyen életkorban jelenhet meg. Az újszülöttek ebből a szempontból azért nagyon izgalmasak, mert feltételezhetjük, hogy ott volt a babáknak a legkevesebb esélye bármit is tanulni, tehát mindenféle képesség, amivel rendelkeznek, jó eséllyel genetikailag kódolt, vele született. Általában véve is azért övezi nagy érdeklődés a babakutatást, mert
minél kisebb egy baba, annál kevesebb lehetősége volt tanulni és annál inkább olyan mechanizmusokat tudunk tetten érni, ami az evolúciós örökségünk részét képezi.
Ez pedig visszavezet a pszichológia alapkérdésére: tanuljuk-e a dolgokat vagy velünk születettek? Éppen itt, a Közép-európai Egyetemen (CEU) született egy nagyon fontos és izgalmas válasz erre a kérdésre (Csibra Gergely és Gergely György munkája nyomán): maga a tanulási mechanizmus is lehet genetikailag kódolva. Ez az, ami miatt aztán képesek leszünk megtanulni komplexebb dolgokat, az eszközhasználattól egészen a nyelvelsajátításig.
Marno Hanna: A CEU-n a legfiatalabb az 5-6 hónapos korosztály, a mi laborunknál 3-4 éves a legidősebb. Vizsgáltunk ugyanakkor korábban – más kutatóintézetben – már újszülötteket is, ilyenkor mi mentünk a kórházba.
Milyen vizsgálatokat lehet velük végezni?
Hanna: A módszer, amit én használtam, egy nézésiidő-vizsgálat volt. Ilyenkor rövid filmeket mutatunk a babáknak és közben videóra vesszük azt, hogy mire és mennyi ideig néznek, hogyan reagálnak különböző ingerekre. Olyan kicsik, hogy nagyon más reakciójukat nem is tudjuk ilyenkor vizsgálni, viszont már abból is, hogy hogyan néznek különböző dolgokat, nagyon sokat megtudhatunk. Nézzük például azt, hogy mi az, amin meglepődnek, mert az azt jelenti, hogy volt előzetesen valamilyen elvárásuk, ami nem teljesült. A meglepődés jele lehet, hogy például hosszabban néznek valamit. Ha pedig gyorsabban orientálódnak valami felé, jelentheti azt, hogy volt már valamilyen elvárásuk azzal kapcsolatban, hogy mit vagy hol fognak majd látni.
Honnan tudjátok, hogy meglepődik egy baba, ha nem tud beszélni?
Bálint: Ez egy tudományos vita is: van, amikor a hosszú nézés jelzi a meglepettséget, de van, amikor épp hogy az ellenkezője. Annyit tudunk biztosan mérni, hogy valamit hosszabban néz, valamit meg nem – vagyis a kettő között kell lennie valamilyen különbségnek.
Hanna: Ezek fontos módszertani kérdések. De azt is vizsgálhatjuk ezzel a módszerrel, hogy milyen gyorsan szoknak hozzá valamihez: ha többször megmutatunk valamit, előbb-utóbb nem lesz érdekes, nem nézi már a baba (ez a habituációs technika). Ha pedig ezek után mutatunk valami újat, és ekkor megint hosszabban néz (azaz diszhabituálódik), ez azt jelenti, hogy észrevette a korábbi és a mostani kép közötti különbséget.
Engem annak idején, amikor az újszülötteket vizsgáltam (és még a mai napig is), az a megválaszolatlan probléma érdekelt, hogy a babák hogyan tudják kikövetkeztetni, hogy egy számukra új, ismeretlen szó vajon mire utalhat. Illetve, hogy
egyáltalán hogyan jutnak el odáig, honnan jön az a megértés, hogy a beszéd egy jelentéssel bíró hanginger.
A baba szavakat hall, amiknek jelentésük van. Ahhoz, hogy megtörténjen az az összekapcsolás, hogy a pohár szó egy fizikai tárgyra, a pohárra utal, kell lennie egy előzetes feltételezésnek, hogy az adott hangingernek, vagyis a kiejtett szónak jelentése van. Ezt nevezzük referenciális elvárásnak: a babának van egy elvárása, hogy az, amit hallott, annak van valamilyen fizikai megfelelője a világban. Engem az érdekelt, hogy ez a jelenség létezik-e már nagyon fiatal korban, hiszen ez a referenciális elvárás lenne a feltétele a későbbi nyelvtanulásnak.
Mi volt a konkrét kutatás?
Hanna: Borzasztó egyszerű módszerrel vizsgáltuk ezt a kérdést. Rövid filmeket mutattunk négy hónapos babáknak, ahol egy-egy személy megszólította a babát, de úgy, hogy általunk kitalált, nem létező szavakat mondott. Ezek után a személy eltűnt, majd a képernyő valamelyik sarkában megjelent egy tárgy. A feltételezésünk az volt, hogy amennyiben a baba már képes felismerni, hogy a hallott szónak valamilyen jelentése van, valamilyen üzenetet hordoz, akkor lesz benne egy elvárás arra, hogy lássa is, mire utalhat a szó. Vagyis keresni fogja, hol lehet az a dolog, esetleg az a tárgy, amire a szó utalt. Azt mértük tehát, hogy azután, hogy egy-egy szó elhangzott, és aztán megjelent a képernyő valamelyik sarkában egy tárgy, a babák milyen hamar fordultak a tárgy felé. Ezt persze olyan esetekkel hasonlítottuk össze, amikor szintén volt hanginger, de ez nem volt természetes beszéd (ekkor szimplán visszafele játszottuk le az eredeti mondatokat, ugyanis tudjuk, hogy már a kisbabák is meg tudják különböztetni a természetes beszédet ettől a furcsán hangzó, visszafele lejátszott beszédtől). Azt találtuk, hogy amikor természetes beszéd volt, a babák sokkal hamarabb néztek a tárgyakra, mint amikor visszafele játszottuk le a szavakat. Ez azt a feltételezést erősíti, hogy – függetlenül attól, hogy a szavak jelentéséről ekkor még fogalma sincs – mégis van már a babában egy elvárás, hogy a szavak jelentéssel bírnak, azaz valamire utalnak a fizikai világban.
Az interjú előtt említettétek, hogy komoly probléma, hogy nincs elég baba a kutatásokhoz a laborokba – miközben Budapesten az ilyen kutatóközpontokból régiós szinten is sok van, nagyon magas színvonalú a szakmai munka, ami itt folyik.
Bálint: Talán mert sok a munkánkat övező bizalmatlanság, éppen azért, mert keveset tudnak róla. Ezek ugyanis nem a szó orvosi értelmében vett vizsgálatok, hanem játékos helyzetek a babákkal. Nagyon fontos, hogy ezeket mi is addig csináljuk, amíg érdekes egy babának, minél több ideig be tudjuk őket vonni, annál több információhoz jutunk. Nagy a verseny a kutató pszichológusok között, hogy minél jobb kísérleteket tudjunk összeállítani, minél kreatívabb helyzeteket. Másrészt, roppant bonyolult dolgokat kell egyszerű formába öntenünk. Abban, amit Hanna is elmondott, hatalmas szellemi teljesítmény van:
azt kell megkérdeznünk a babáktól, hogy van-e elvárásuk a szavak jelentését illetően, de úgy, hogy ők nem tudnak még beszélni.
Hogy lehet egy videót összeállítani, hogy helyes következtetéseket tudjunk levonni? Ebben hatalmas áttörés történt 15-20 éve. Például nagyon sokáig azt gondolták, hogy a babák egocentrikusak, vagyis nem tudnak elvonatkoztatni a saját nézőpontjuktól – legalább 4 éves korukig. Egy óvodást már meg lehet kérdezni, hogy szerinte mit gondol a másik, már helyesen tud erre válaszolni. Ahhoz a CEU-n folytatott kutatások is kellettek – többek között Kovács Ágnes Melinda kutatásai –, hogy rájöjjünk, hogy
a babák akár már 6-7 hónapos korukban is képesek felvenni valaki más szempontját, még azt is tudják, ha az a valaki más téved egy adott helyzetet illetően.
Ezt nevezi a szaknyelv tudatelméletnek: amikor a babák elméletek gyártanak arra, hogy a másiknak tőlük független tudata van. Mi kellett ehhez? Azok az egyszerűsítések, amiről beszéltünk. Azt kutatni, hogy merre is néz a baba, ehhez olyan sebességű videót gyártani, amit már egy négy hónapos is tud követni. Ez arról is szól, hogy minél egyszerűbb játékos formában modellezzünk valami sokkal komplexebb területet.
Budapest fontos nemzetközi központja a babakutatásnak. Fotók: Sebestyén László
Műszeres mérés van?
Bálint: Végzünk ilyeneket is és fontos a szerepük. Az EEG-s kutatásoknál az agy által termelt, rendkívül gyenge elektromos jeleket tudjuk mérni. Ezt egy kis sapkával oldjuk meg, ami egy nagyon érzékeny érzékelő rendszer – sokakban amúgy ez is bizalmatlanságot kelt, mert úgy tűnik kívülről mintha valamilyen orvosi beavatkozás lenne. Ezek annyira kifinomult rendszerek, hogy akár egy pislogás is „elviheti az adatot”, mert ilyenkor tízszer annyit elektromosság keletkezhet, mint ami általában az agyban van.
Az EEG-t jövőre 90 éve használja a tudomány, de az utóbbi évtizedekben jelentek meg azok a sapkák, amelyeket könnyen fel lehet tenni a babákra. Van még egy módszer, az infravörös spektroszkópia (fNIRS), ez szintén egy speciális sapka. Nagyon gyenge fényt bocsájt ki apró lámpákkal, mellé egy nagyon szenzitív érzékelőrendszer van beépítve, ami az agyról visszatükröződő fényt képes érzékelni és mérni. Ez nagyon gyenge jel, ezért ezt a kutatást például csak sötétben tudjuk elvégezni, ráadásul nagyon érzékeny a mozgásra. Ezt a módszert én Párizsban újszülötteknél használtam – a szülőkkel egyeztetve, akkor tettük fel a sapkát, amikor a babák aludtak. Különböző beszédhangokat játszottunk le, és azt vizsgáltuk, hogyan reagál erre az újszülöttek agya.
Ezek bevett módszerek. Amúgy világszerte rengeteg babalabor nyílt az elmúlt időszakban, pontosan azért, mert rendkívül égetővé vált a kérdés, hogy melyek a velünk született készségek.
Miért lett olyan égető kérdés ez?
Hanna: Szerintem ez mindig is egy létező dilemma volt, a pszichológia egyik legnagyobb kérdése: mi az, ami velünk született és mi az, ami tanult, környezeti hatás eredménye?
Bálint: A kérdés, amit Platón és Arisztotelész is választ keresett.
Ha a kérdés ilyen régi, miért lett ennyire felkapott az utóbbi években mégis a babakutatás?
Hanna: Erre ugyanaz a válaszom, amivel azt is indokoltam, hogy miért varázsolt el ez a terület és lett a szenvedélyem: mert rengeteg mindent tudunk meg magunkról is, miközben azt vizsgáljuk, a babák hogyan fejlődnek.
Forgács Bálint és Marno Hanna, babakutatók.
Bálint: A pszichológia egy nagyon fiatal tudományág, az öröklés vagy környezet a pszichológiának 100-150 éves kérdése, de a filozófiának 2000-2500 éves dilemmája. Hatalmas intellektuális munka volt eljutni oda, hogy ezek a több ezer éves filozófiai kérdések kutathatók, vizsgálhatók lettek. Éppen ez történik most, komoly intellektuális áttörés volt, ami részben itt, Budapesten történt, köszönhetően például a Gergely-Csibra kutatópárosnak. Hogyan lehet eldönthető, kísérleti kérdéssé tenni, hogy a környezet vagy az öröklés dominál, nem pedig katedráról kijelenteni, hogy az egyik vagy a másik. Az hatalmas eredmény, hogy fel tudjuk tenni a kérdést, mondjuk, hogy képes-e egy baba reprezentálni egy másik embert? Számon tartani, hogy nemcsak én vagyok, hanem valaki más is létezik, hogy van két entitás, ez a kérdés a pszichoanalatikus szakirodalomból gyűrűzött ki – de kísérletet építeni rá csak akkor lehetett, amikor sikerült feltenni a megfelelő kérdést. Ezzel pedig el kellett jutni oda, hogy minél kisebb baba esetében is vizsgálható legyen. Minél több információval rendelkeztünk, minél korábbról, annál érdekesebb lett ez a kutatási terület.
Azért mondom, hogy ami épp most történik, áttörés, mert a világtörténelemben először jutottunk el oda, hogy egyre megbízhatóbb információkat szerezhetünk arról, mi az, ami öröklött tudás és mi az, ami valószínűleg nem az.
Hanna: És nem gondolod, hogy ez inkább egy folyamat egyik állomása?
Bálint: Ez egy valódi módszertani áttörés szerintem. Részben a számítástechnika és a statisztikai módszerek miatt. Egyre többen dolgoznak ezen a területen, mert felismerték a világ nagy egyetemei, hogy ez egy ténylegesen vizsgálható tudományterület. Lehetett volna ugyanilyen sok babalabor az 50-es években is, nem? Watson a „kis Albert” kísérletét a 20-as években végezte, mégsem alapítottak a Princetone-on akkor babalabort. Ezek egészen eddig jobbára marginális dolgok voltak ugyanis. Most tényleg egy nagyon izgalmas szakaszát éljük ezeknek a kutatásoknak és Budapest ebben kiemelt helyen van nemzetközi szinten is. Talán csak Bostonban van annyi babalabor, mint itt, hogy Csibra Gergelyt idézzem.
Rengeteg, egymást erősítő folyamat indult el ezen a tudományterületen a világban, és Budapest kétségtelenül egy gócpont.
Elég jó helyzetben vitatkozunk tehát arról, hogy ez most éppen áttörés vagy csak egy folyamat újabb állomása. (Nevet)
Hanna, említetted, hogy a babák nagyon hatékonyan tanulnak például nyelveket. Ha sikerülne megértenünk, pontosan hogyan, akkor azt tudnánk arra is használni, hogy a felnőttek hatékonyabban tanuljanak?
Hanna: Mindenféleképpen. Azt gondolom, hogy azok a dolgok, amiket babáknál tapasztalunk, rengetegszer jelen vannak felnőtteknél is. Van egy másik kutatási irányom is, ami viszonylag új. Azt vizsgáljuk, hogy amikor a babák másoktól tanulnak, mennyire fontos hogy az, akitől az információt kapják, azonos kultúrából származik-e. Ez esetükben elsősorban a nyelvi kultúrát jelenti.
Azt ugyanis tudjuk, hogy már egészen kis babák is képesek különbséget tenni az anyanyelvük és más idegen nyelv között.
Egyre több kutatás támasztja alá, hogy igenis, a babák szelektívek: inkább tanulnak olyanoktól, akik az ő nyelvükön beszélnek. Ez persze sok körülménytől függ, de ez így is egy elég fontos felfedezés. Ez egy olyan tanulási-figyelmi mechanizmus, ami a későbbiekben is jelen van. Itt nem az a lényeg, hogy a babák diszkriminálnak, hanem hogy a szelektív tanulás, amit tapasztalunk náluk, vagyis egyfajta figyelem arra, hogy az információ milyen forrásból származik, igenis összefügg azzal a motivációval, hogy igyekeznek a saját kultúrájuk tudását elsajátítani. Már nagyon pici babák is érzékenyek arra, hogy az lehet a számukra releváns információ, ami a saját kulturális (nyelvi) közegükből származik.
A babák nagyon hatékonyan tanulnak nyelveket – miközben a felnőtteknek ez nehézkes.
Mintha a forráskritika annyira nem lenne jellemző a XXI. század felnőttjeire… Bálint nagyon csóváltad a fejed az előbb. Miért?
Bálint: Szerintem ebben igazad van! Hogy miért csóváltam a fejem? Az én kutatási területem a nyelvelsajátítás, és itt más a kép, ha azt nézzük, milyen kapcsolat van a gyerekek és a felnőttek között. Felnőttként ugyanis kínszenvedés egy nyelvet elsajátítani, miközben ha egy gyerek három fajta nyelvet hall, akkor 3 éves korárra 3 nyelven fog beszélni anyanyelvi szinten. A gyerekek bizonyos dolgokban sokkal jobb tanulási képességekkel rendelkeznek, mint mi – miközben valaha mi is voltunk gyerekek. Persze ennek a kutatása során sokat megtudunk magunkról is, de ennek csak kevés részét tudjuk felhasználni, például arra, hogy hatékonyabban tanuljunk. Egy nap majd ez is kijöhet belőle, de itt még nem tartunk.
De ha azt mondjuk, hogy a babák szelektíven tanulnak, képesek kulturális alapon a „forráskritikára”, az nem határozza meg, hogy később hogyan fogadnak be információkat? Erre vetettem fel – félig amúgy viccesnek szánva – hogy az ember felnőtt korára, mintha ezt elfelejtené.
Bálint: A kulturális tanulás esetében nem egy ország vagy egy nemzet kultúráját, hanem egy ennél sokkal általánosabb kulturális hátteret vizsgálunk. Ezeknél a kutatásoknál szoktak például akcentust vagy nyelvjárást is nézni. Ha egy gyereknek választania kell két típusú információ közül, akkor egy budapesti baba nem fogadja el egy szegedi beszédét – már ilyen szinten képesek a megkülönböztetésre.
Amerikában végeztek kutatásokat bőrszínre is, de itt is az jött ki, hogy sokkal fontosabb a nyelv, mint preferenciális elv. Amikor több szempont merül fel a forrás megítélésénél, jelenleg úgy tűni, a babák a nyelvet tartják a legfontosabbnak, az alapján döntenek, hogy melyik felnőttől tanult információt érdemes általánosítani. A felszíni jegyek a meghatározóak – és én ideértem az akcentust, a nyelvjárást, tehát a nyelvet is (hiszen a szavak jelentését ezek a babák adott esetben még nem ismerik). Jól mutatja egy másik kutatás, mennyire fontosak ezek a külső jegyek. A babák például hajlamosak inkább azt sajnálni, ha hátrány éri, aki ugyanazt az ételt választotta, mint ők.
Ezt a kérdést tehát érdemesebb tágabb kontextusban nézni. Rengeteget megtudunk ezekből a vizsgálatokból a tanulási mechanizmusokról, ugyanakkor ezeket a preferenciákat felnőttként jórészt felülírjuk. Nem zavar, ha valaki mást eszik, mint én – ettől még azt fogom gondolni, hogy őt nem lehet jogtalanul megbüntetni.
Ebből a szempontból mondhatjuk, hogy minél diszkriminatívabb egy társadalom, annál inkább csecsemő maradt. A felszíni jegyeken egy idő után felül lehet emelkedni.
Az mennyire volt meglepő ennek a fiatal tudományágnak, hogy a kulturális tanulásban a nyelv szerepe ennyire elsődleges?
Hanna: Meglepő ez az elsődlegesség. Vannak olyan feltételezések, hogy azért, mert ez a legmegbízhatóbb indikátor arra, hogy a kulturális háttér megegyezik-e vagy sem. Ezt ezekből az új kutatásokból tudtuk meg. Itt nem szimplán arról a feltételezésről van szó, hogy a baba jobban kedvelné, ami hasonló hozzá (bőrszín, kedvelés, nyelv). Ez nem csupán egy általános preferencia, annál több: motiváció, hogy ha te ugyanabból a kultúrából származol, akkor sokkal több hasznos dolgot tudok tőled megtanulni, következésképpen jobban fogok figyelni arra, amit tőled hallok, látok.
A babák sok dolgot sokkal hamarabb elkezdenek, mint eddig sejtettük.
Az evolúciós örökségünkbe mennyire szól bele az, hogy a technológiai környezet drasztikusan megváltozott az elmúlt évtizedekben és egyre többször élünk át forradalmakat (számítástechnika, internet, közösségi média)? Már az egy-kétéves babák is használnak digitális eszközöket – ma ez is a tapasztalás része, nemcsak a természetes környezet ingerei.
Bálint: Erről sem az ELTE-n és a CEU-n nem folynak most kutatások. De nagyon sok forradalmon vagyunk túl, ilyen volt a kerék, a kőbalta, az írás, aztán a tévé és a rádió, most meg az internet. Rendre riasztóan is hatottak az emberre. Sokan, köztük én is, úgy gondolom, hogy hiába változik a környezetünk, az elménk evolúciós változási ideje sokkal lassabb, mint amit a technológia diktál. Erre szokták mondani, hogy modern agyunkban kőkorszaki elme lakik. Ami nagy változás, hogy a mérnökök már a kognitív képességeinkhez igazítják az eszközöket, ezért könnyebben tudjuk ezeket használni.
És könnyebben is szokunk rájuk.
Bálint: Igen, de ez inkább az eszközökön adott tartalomnak köszönhető, semmint a technológiának. És ennek a felnőttek ugyanúgy ki vannak téve, mint a gyerekek. A magánvéleményem, hogyha ezeket a technológiákat a társas helyzetben használják és nem azok kiváltására, akkor a lényegen nem változtat.
Az, hogy az írástanulás a technológia miatt eltűnhet, hathat arra, hogyan tanulnak majd a gyerekek? Az írással járó finom mozgások hatnak az agyra is.
Bálint: A történelem nagyobb részében és most a Földön is a legtöbb ember nem tanul meg írni. Fáradtságos folyamat, amiről lehet, hogy kár lemondani. Legalább is nekem például sokat segít a tanulásban, ha valamit kézzel leírok. Lehetséges, hogy a hangfelismerő rendszerek miatt 100 év múlva értelmét veszti majd, hogy írni tudjunk, a bevásárló listát én is a telefonomba pötyögöm be.
Egy kutatás szerint az agyban vannak olyan területek, amik kifejezetten az írott szavak feldolgozásával foglalkoznak.
De ez egy hatalmas paradoxon, az evolúció alatt egy ilyen terület nem fejlődhetett ki, hiszen írás csak nem régóta van.
A rejtély megoldása az, hogy azzal, hogy gyakoroljuk az olvasást, azok az agyterületek, amik a finom ábrák felismerésére és azok, amik a beszéd felismerésére voltak alkalmasak, a sok gyakorlás miatt, ha úgy tetszik, összenőnek, és létrejön egy új terület: egy – tág értelemben vett – kulturális terület. Ez egy kulturális átalakulása az agynak. Ilyen értelemben ez megtörténhet az írással. Az egy teljesen speciális tudás, ahogyan az ember képes az ujjait külön mozgatni, ezt a legközelebbi rokonaink sem tudják. Az az agystimuláció, és itt a visszakapcsolás oda-vissza hat, amit az írás kivált, létrejöhet más mozgással is. Például, ha a gyermek gyurmázik.
Hanna: És azt is tudjuk, hogy ez az oda-visszahatás nemcsak akkor jön létre, ha valóban meg is történik, hanem már akkor is, ha gondol rá a gyermek, hogy hogyan végezné el a mozgássort. Sok vizsgálat van egyébként a technológia hatásával kapcsolatban, és szemben az általános vélekedéssel, hogy ez mennyire káros, úgy tűnik, hogy bizonyos készségeket jól lehet ezekkel fejleszteni. Ez persze nem jelenti azt, hogy a természetes környezettől meg lehet őket fosztani. Ha belegondolunk – visszatérve a saját kutatási módszereinkhez – valahol az nagyon nem triviális, hogy amikor a babáknak rövidfilmeket mutatunk, azt hogyan értelmezik, hogy az egyszerű, kis geometriai formákba mit látnak bele? Ez egy végtelenül szimbolikus helyzet: amikor ezek a kis formák mozognak, ők karaktereket szimbolizálnak, amiknek bizonyos motivációik vannak. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy ezeket az általunk összerakott egyszerű kis történeteket hogyan értik meg azonnal. Érdekes, hogy hogyan fejlődik a céltulajdonítás, mint képesség. Még érdekesebb, hogy a kis háromszögeket és négyzeteket ők már ágensnek látják.
Komplex kérdésekre adnak válaszokat – egyszerű, játékos vizsgálatokkal.
A tudomány találkozása a fantázia megszületésével?
Hanna: Én inkább a szimbólum szót használnám erre. Egy számomra nagyon izgalma kérdés, hogy mikor jelenik meg az a képesség, hogy úgy tudjanak a babák dolgokra tekinteni, mint szimbólumokra – és ez visszavezet a nyelvfejlődés kérdésére, hogy mikor történik meg annak a felismerése, hogy szimbólumokkal vagyunk körbevéve. A szimbólumértés például egy nagyon fontos különbség az ember és más fajok között – és ez már nagyon pici babáknál jelen van.
Ezek szerint tudjuk, hogy a babáknak van elvárása, hogy a szavaknak legyen jelentése, és értik a szimbólumokat. Amikor ezt a papír poharat megmutatom egy babának és azt mondom pohár, érteni fogja, hogy az üvegpohár is pohár? Képesek erre az absztrakcióra?
Hanna: A CEU laborjának egyik legnagyobb felfedezése fűződik ehhez. Korábban volt egy olyan elképzelés, hogy amikor a gyerekek tanulnak, akkor epizódokat tanulnak meg. Amikor azt mondom, hogy ez egy pohár, akkor az itt és most a meghatározó, a szó arra a konkrét pohárra utal, ami az adott helyzetben éppen jelen van. Ha aztán látja, hogy egy hasonló dologra később megint azt mondom, hogy pohár, akkor egy idő után képes absztrahálni, és levonja azt a következtetést, hogy bizonyos méretű és formájú tárgyak, amikből lehet inni, azok valószínűleg poharak.
Ehhez képest úgy tűnik, hogy a tanulás pont fordítva történik.
Amikor a baba új információt kap, akkor ezt a helyzetet úgy értelmezi, hogy egy általános, generikus információt kapott, vagyis hogy az új információ nem egy adott dologra, hanem egy kategóriára vonatkozik. Ha mutatunk neki egy poharat, akkor azonnal összegyűjti a kategóriára nézve releváns információkat: például a formáját, mert látja, hogy ebből adódóan lehet ivásra használni, miközben a színéről már tudja, hogy ez a pohár tekintetében nem releváns, nem feltétele a kategóriának, hiszen egy pohár bármilyen színű lehet. Képesek ezek között az információk vagy tulajdonságok között különbséget tenni, és – ahogy Bálint említette – ez egy meghatározott, velünk született tanulási mechanizmus miatt működik így. A tanulás úgy történik meg, hogy egy általános elvárást alakít ki a baba – de nem a konkrét tárggyal, hanem annak a kategóriájával szemben.
Ez a felfedezés mire volt még hatással a pszichológiában?
Hanna: Nagy váltás volt, aminek érdekes implikációi voltak, például, hogy hogyan tanulunk a tárgyi világról, eszközhasználatról. Másfelől az emlékezetfejlődés tekintetében is nagy váltást hozott. Akinek van gyereke, biztosan tapasztalta, hogy az egészen kis gyerekek inkább általános tapasztalatokról számolnak be, mint konkrét eseményekről. Ha megkérdezel egy háromévest, hogy mi történt vele ma reggel, akkor valószínűleg leírja az általános, reggeli forgatókönyvet, hogy általában hogyan szokott kinézni egy reggeli rutin. Csak később fejlődik ki, hogy egészen konkrét dolgokra is vissza tud emlékezni. Az általános tudás – hogy mi szokott történni reggelente – sokkal fontosabb tudás a világ kiismerésében, hiszen a gyermeknek elsősorban arra van igénye, hogy kiigazodjon az őt körülvevő világban, megtanulja, mi várható reggelente.
Ez nagy váltásnak tűnik a korábbi elképzelésekhez képest, de ha belegondolunk, valójában ez sokkal hatékonyabb tanulási forma.
Képzeld csak el, hogy például elmész egy másik országba, ahol addig nem voltál, ahol más a kultúra és mások a szokások, és elhatározod, hogy elmész egy étterembe. Mi lesz számodra hatékonyabb? Ha már ott az adott étteremben tapasztaltakból kialakítasz azonnal egy sémát, hogy ezek szerint itt így és így működnek a dolgok ebben a kultúrában, vagy ha átmész még pár helyre és utólag ebből rakod össze, hogy mi a helyi étterembejárás menetrendje? Sokkal egyszerűbb a sémával továbbmenni és ahhoz igazítani az elvárásokat. Ez sokkal gyorsabb és hatékonyabb viselkedésszabályozást eredményez.
Bálint: Attól, hogy ez a hatékonyabb módszer, a tudósok nem gondoltak erre. Inkább feltételezték azt sokan és nagyon sokáig, hogy egyedi esetekből építkeznek a babák. Ebből az új paradigmából viszont nagyon sokat megtudtunk arról, hogy felnőttként, öntudatlanul hogyan hozunk döntéseket vagy szabályozzuk a viselkedésünket.
A világszínvonalú kutatások folytatásához a budapesti babalaborok várják az érdekes és kreatív foglalkozásra a szülőket és babákat.
