Hiába tart még mindig az orosz invázió, egyre több ukrán dönt úgy, hogy hazaköltözik külföldről. Helyszíni riport Kijevből.
Azt hittem, ez lesz életem utolsó napja
„Egy nappal korábban, február 23-án este érkezett el a pillanat, amikor éreztem, hogy meg fog történni. Nem tudnám megmondani, miből – benne volt a levegőben. Felhívtam a szüleimet, hogy üljenek autóba és induljanak el valamerre, Moldovába a rokonainkhoz, vagy hozzánk, Németországba… De nemet mondtak: holnap munkanap, nem jöhetnek el. Másnap hajnalban anyukám hívott, hogy az egész országot bombázzák, és megindultak az orosz csapatok. Miután letettük, tizenöt percig zokogtam.”
Marina Kalenska hat éve dolgozik programozóként Kijevben, jellemzően nyugat-európai és amerikai cégeknek. Tavaly februárban épp a barátját látogatta meg Berlinben, amikor Putyin megindította a teljes körű inváziót Ukrajna ellen. Eredetileg február 27-én ment volna haza, végül két látogatást leszámítva több mint egy évig maradt Németországban.
A japán származású Ren (nevét kérésére megváltoztattuk) kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint másfél éve élt Ukrajnában, amikor megindult a támadás. Újabb bő másfél évvel később egy hangulatos, növényekkel telepakolt kávézóban ülünk le beszélgetni Kijev belvárosában, a laptopjáról mutatja fotóit 2022. február 24-éről. Néhány szelfire kattint, majd két-három kép következik a napnyugtáról. „Miért pont ezeket fotóztad?” – kérdezem.
„Azért, mert azt hittem, ez lesz életem utolsó napja” – válaszolja, és görget tovább.
A huszonéves fiú orvostanhallgató Ukrajnában, eleinte a kijevi Nemzetközi Európai Egyetemen (IEU), később a V. N. Karazin Harkiv Nemzeti Egyetemre járt. Február 24-e Harkivban érte. Azt mondja, fel volt készülve a támadásra, már előtte összekészített egy táskát, benne a legfontosabbakkal: étel, ital, ruha, pénz (euró is), gyufa, útlevél, dokumentumok és azok fénymásolatai.
A mariupoli Azovstal acélgyárat védő zászlóalj katonái közül sokan még mindig orosz fogságban vannak / Fotó: Bánáti Anna
Végül a harmadik napon tudott elmenekülni a városból, de a közte eltelt időre nem igazán emlékszik – csak arra, hogy „itt meg ott” próbálta meghúzni magát egy barátjával. Február 26-án sikerült felszállnia egy vonatra, amiről senki sem tudta, nyugatra tart-e vagy keletre. Aznap este már Kijevben, másnap Lvivben volt, ahonnan szinte azonnal továbbindult Varsóba. „Tudtam, hogy minden az időn múlik: minél tovább maradok, annál nehezebb lesz eljutni egy biztonságos helyre.”
Lengyelországban fásult kettősségben teltek a napok. „Technikai értelemben menekült voltam, de hivatalosan nem. Emiatt volt, ami nehézkesebben ment, például sok olyan dologért kellett fizetnem, amiért az ukránoknak nem. De ez így is volt rendjén. Nálam volt euró, de az ukránok nem tudták átváltani a hrivnyát más valutára. Nekik tényleg nem volt semmijük.” Végül egy hetet maradt Varsóban – még arra is talált energiát, hogy önkénteskedjen –, utána Nagyszebenbe utazott tovább szülei egyik barátjához. Újabb három hónap után hazament Japánba, hogy kitalálja, hogyan tovább.
Üresebb a város
Kijev él, de nem aktív – így írja le bő másfél évvel a teljes körű invázió megkezdődése után az ukrán fővárost az egyik itt élő ismerősöm. Kijev október elején csendes, nyugodt és légiriadómentes, bár az első épület, amit a pályaudvarról kilépve meglát az ember, az egykor a Samsungnak is otthont adó modern, de megviselt irodaépület – betört ablakok emlékeztetnek a rakéta közeli becsapódására. Az utcákat járva lépten-nyomon utal valami a háborúra: homokzsákok a kormányzati intézetek és iskolák ablakai mellett, toborzóplakátok, a frontról hazatérő vagy oda tartó katonák, háborús szuveníreket kínáló utcai árusok, fedett buszmegállók, ahonnan eltávolították az üvegtáblákat, „укриття” feliratok, melyek nyilakkal jelzik, merre van a legközelebbi biztonságos óvóhely (bár mint mindenre, az ukránoknak erre is van applikációjuk – a légiriadóra szintúgy).
A város az itt élők szerint üresebb, mint régen, érződik, hogy hiányoznak az emberek az utcákról – valahogy olyan, mint egy bőre szabott ruha.
Egyikük a szombat estéket hozza példának: régen szinte lehetetlen volt foglalás nélkül beülni valahova, mondja, ma már mindenhol van üres asztal.
Közben viszont a mindennapi élet ugyanúgy zajlik Ukrajnának ezen a részén, mint bárhol máshol. Az iskolák előtt reggelente feltorlódnak az autók a búcsúzkodó diákok és szülők miatt, a kávézók délelőtt üzleti megbeszéléseknek és magányosan dolgozó vagy tanuló fiataloknak adnak helyet, a hideg elől az arcukat sállal védő biciklis futárok cikáznak az utcákon. A helyiek szerint az is észlelhető, hogy egyre többen térnek vissza. Ezt alátámasztják a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) adatai is. 2022 februárja előtt 3,9 millió ember élt Kijevben, nagyából felük (1,9 millió ember) hagyta el a várost február 24. után, azóta körülbelül egymillió ember térhetett haza. Négy olyan emberrel beszéltem Kijevben, akik, bár maradhattak volna külföldön, végül úgy döntöttek, hazaköltöznek.
A Szent András-templom / Fotó: Bánáti Anna
Tudtam, hogy nem maradhatok
Nem a japán egyetemista, Ren volt az egyetlen, aki már február 24-e előtt is becsomagolt táskával és előkészített iratokkal várta, mikor rohanja le Putyin az országot. Marta Ruda, egy korrupcióellenes nonprofit szervezet nemzetközi jogásza olyannyira tartott az orosz agressziótól, hogy családjával már egy hónappal korábban elköltözött szülővárosába, a nyugat-ukrajnai Ivano-Frankivszkbe. A háború előtti hetekben munkahelyének vezetősége megkérte az alkalmazottakat, hogy legyenek készenlétben (bepakolt táskával, extra mobiltelefonnal), és elkezdtek dolgozni azon, hogy a szervezetet nyugatabbra költöztessék. Marta férje is nyugtalan volt. „Donyeckből származik, így ő már évekkel ezelőtt megtapasztalta, milyen az orosz invázió.
Egyre mondogatta, hogy minden jel arra utal, hogy valami hasonló van készülőben.”
Február 24-én hiába voltak jóval nyugatabbra a fővárostól, még így sem voltak biztonságban, a közelükben lévő repteret rögtön első nap megtámadták az oroszok. Marta családja és a hozzájuk csatlakozó kollégák családjai úgy döntöttek, mindannyian továbbutaznak Lengyelországba. Varsóban „teljesen más” életet éltek, meséli. Az első két-három hónap volt a legnehezebb. A férjeiket hátrahagyó nők alig aludtak, annyira aggódtak az otthoniakért. Néhány naponta szállást kellett váltaniuk a féltucat gyerekkel, mert sehol sem maradhattak huzamosabb ideig. Volt, aki gyászolt. Közben pedig meg kellett oldaniuk olyan hétköznapi problémákat is, mint egy kisgyerek lábtörése.
Összesen másfél évet élt Varsóban. A megélhetése végig fix volt, továbbra is az Anticorruption Action Centre NGO-nak dolgozott, szeptemberben végül hazaköltözött. Amikor az okokról kérdezem, nem onnan indítja a választ, hogy miért jött vissza, hanem onnan, hogy miért nem jött korábban. „Novemberben hazalátogattam egy rövid időre. Az oroszok masszívan bombázták a várost, sok olyan nap volt, amikor nem volt áram, nem volt fűtés, nem volt víz – én pedig négy-öt hónapos terhes voltam akkor. Nagyon szerettem volna maradni, de közelgett a tél. Tudtam, hogy nem maradhatok, fizikailag képtelen lennék végigcsinálni.” Második gyerekük végül Varsóban született meg, márciusban.
„Az is sokat számított, hogy az áramkimaradások miatt sokkal hatékonyabban tudtam dolgozni Varsóból akkoriban. De mindig vissza akartam jönni – folytatja. – Varsóban úgy éreztem, mintha két széket próbálnék megülni. Másfél év után az ember keresztúthoz ér: muszáj döntenie, hogy marad és integrálódik, vagy hazamegy és folytatja az életét.” De leginkább az érzelmei irányították.
„Itt van az életem, a családom, a barátaim. A katonáink azért halnak meg a fronton, hogy mi itt élhessünk.”
укриття, azaz óvóhely: a nyíl jelzi, milyen irányba kell indulni, ha megszólal a légvédelmi sziréna / Fotó: Bánáti Anna
Messzebbről sokkal ijesztőbbnek tűnik minden
A cikk elején már említett Marina szintén akármeddig maradhatott volna barátjánál Németországban, de ő is úgy döntött, hazatér. A Berlinben töltött egy évben az első két hét volt neki a legnehezebb, amíg szülei nem akartak elmenekülni otthonról: eleve közel laknak a belarusz határhoz, ráadásul a környéküktől nem messze volt egy katonai raktár, amit az oroszok egyfolytában bombáztak. Később sem maradt sokkal nyugodtabb. „Németországban folyamatosan szorongtam. Itt, Ukrajnában könnyebb – magyarázza. – Messzebbről sokkal ijesztőbbnek tűnik minden.” Tavaly októberben egyszer már hazalátogatott, de Martához hasonlóan munkája miatt ő sem tudta bevállalni a hosszú áramkimaradásokat.
Idén tavaszra viszont stabilizálódott a helyzet. „Mindig tudtam, hogy haza fogok jönni. Itt van a családom, a barátaim, és a háború után a barátom is azt tervezi, hogy ideköltözik. Amikor először megérkeztem és felszálltam a metróra, fülig ért a szám…
Teljesen más, ha magadtól döntesz úgy, hogy külföldre költözöl, és az, ha rákényszerítenek.”
Marina hozzáteszi, hogy a helyzete sokkal könnyebb, mint azoké, akik keletről menekültek el, és nincs hova hazatérniük. A szülővárosát végül nem érték el az orosz csapatok, ráadásul még a háború előtt vett egy lakást Kijevben, amit épp most kezdett felújítani. „Tudom, hogy az én esetem más.”
A japán Ren nagyrészt praktikus okokból költözött vissza: még jó néhány év hátravan a tanulmányaiból, és az ösztöndíjprogram szabályai miatt nincs lehetősége arra, hogy egy másik egyetem átvegye anélkül, hogy elölről kéne kezdenie. Az oktatás online zajlik, amin az időeltolódás miatt Japánból csak kínkeservesen, éjszakába nyúlóan tudott részt venni – egy tanév után arra jutott, hogy a tanulás ebben a formában nem működik. Japánhoz egyébként sem kötődik túlságosan: ausztrál iskolába járt, gyerekkorában sok ideig élt szüleivel más kelet-ázsiai országokban, emiatt hozzá van szokva a nemzetköziséghez, a gyakori költözésekhez és az otthontalansághoz.
Ukrajnát a magány ellenére is szereti. „Japánhoz képest kezdettől fogva sokkal szabadabbnak éltem meg, úgy érzem, sokkal inkább önmagam lehetek itt. Ott az ember egyfolytában másokhoz méri magát – ezt nagyon nehéz abbahagyni.”
Az ukrán Forbes irodája az UNIT City innovációs parkban / Fotó: Bánáti Anna
Még mindig nem pakoltam ki
Artem Zakarcsenko médiakutatót február 24-én három fia ébresztette, hogy bombázzák Kijevet. Másokhoz hasonlóan ők is készenlétben voltak: fogták a bepakolt táskáikat és elindultak a nyugat-ukrajnai Rivnébe felesége családjához. Artem a Center for the Content Analysis nevű ukrán konzultációs szervezet kutatási igazgatója, mellette a kijevi Tarasz Sevcsenko Nemzeti Egyetemen tanít – hogy hasznosítsa a tudását, még aznap összehívott egy önkéntesekből álló elemzőcsapatot. Ez lett később a CAT-UA (Communication Analysis Team – Ukraine): a csapat feladata a háborúval kapcsolatos tartalmak és közösségi médiás reakciók elemzése.
Az ezekről készült napi beszámolókat megküldik a védelmi minisztériumnak és az elnöki irodáknak, hogy segítsék őket a döntéshozatalban.
Három hónap után megpályázott egy egyetemi ösztöndíjat Brémába, nem sokkal később az egész család kiköltözött Németországba – úgy érezte, jót tenne a környezetváltozás a háborútól szorongó fiainak. Háromgyerekes apaként azon kevés férfiak egyike volt, akik elhagyhatták az országot.
Brémában nyugodt napok következtek. Folytatta az elemzőmunkát az időközben nonprofit szervezetté alakuló csapattal, a gyerekek iskolába jártak (német és ukrán iskolába egyszerre). A tanév végén családilag úgy döntöttek, hogy hazaköltöznek. „Szakmai okok, érzelmi okok, és a késztetés, hogy többet tegyünk a hazánkért – sorolja. – Az elemzőmunka hatékonyabb, mert a legtöbb kolléga szintén itt él. Úgy érzem, hogy többet tudok tenni innen Ukrajnáért.” Artem azt mondja, jó Ukrajnában élni, szerinte továbbra is a lehetőségek országa, ahol gyorsan lehet feljebb lépni, és gyorsabban lehet sikeres szervezeteket létrehozni, mint tőlük nyugatabbra.
„Boldog voltam, amikor hazajöttem – folytatja. – A határ után megálltam egy benzinkúton és lőttem egy fotót, csak úgy – hogy tényleg itt vagyok, újra. Hiányoztak az ukrán márkák, az ukrán ételek, az ukrán mosolyok, a támogatás érzése.”
Néhány praktikus ok azért közrejátszott. A Patriot-rendszer tavaszi telepítése óta az az általános benyomás – és ezzel Artem is egyetért –, hogy Kijev jóval biztonságosabb, mint régebben, „könnyebb itt élni, mint 2022 tavaszán lett volna”. De megkönnyítette a döntését az is, hogy egyetemi tanárként nem sorozhatják be.
Megemlékezés a háború áldozataira a Majdanon / Fotó: Bánáti Anna
Marta is azt mondja, Kijev ma „többé-kevésbé” biztonságos – máskülönben nem is tért volna vissza a gyerekeivel. A legnagyobb kockázatot nem a légi támadásokban, hanem az áramellátás leállásában látja, de úgy érzi, a város idén már jobban felkészült a télre, mint tavaly.
„De még mindig nem pakoltam ki teljesen a táskáinkat – mondja. – És tavaszig már nem is fogom.”
Háborús országból háborús országba
Hazafelé a lengyel–ukrán határ melletti Przemyslbe tartó vonaton egy izraeli férfi mellé kerültem. Üzleti úton volt Ukrajnában, de az izraeli terrortámadás hírére úgy döntött, elindul haza. A családja, barátai jól vannak, magyarázza, de úgy érzi, most ott a helye. Ukrajnában nincs légi közlekedés, Izrael pedig azokban a napokban csak az izraeli El Al gépeit engedte be a légterébe, így Elire 44 órás út és minimum négy átszállás várt. Időnként szóba elegyedtünk, néha megpróbált aludni, de az idő nagy részében a telefonján pörgette a híreket és a videókat, és hangüzeneteket hagyott a rokonainak és barátainak. Egyszer csak szomorúan felnevetett. „Tudod, mielőtt kijöttem Kijevbe, egy héttel a terrortámadás előtt, a húgom azt mondta, ne jöjjek, mert veszélyes. Már akkor is azt válaszoltam neki, hogy Kijevben sokkal inkább biztonságban érzem magam.”
