Tíz volt, de csak nyolc fért az őszi Urbanbe, most itt a maradék kettő. Azokból a sztorikból, amiket Kocsis Árpás, a legnagyobb magyarországi futóversenyeket szervező Budapest Sportiroda vezetője mesélt nekünk.
Még a standokon az őszi Forbes Urban, amelyben megpróbáltunk utánajárni, hogy miért fut egyre több városlakó és miért imádják rengetegen a mocskos-dzsuvás akadályversenyeket. Az egyik cikkben a versenyszervezés kulisszái mögé engedett bepillantani Kocsis Árpád, kiderül például, hogy mikor és miért kellett az utolsó pillanatba lefújni sokezer fős eseményeket, mikor tolta el a politika a nagy budapesti versenyeket, mekkora tudomány a ruhatár profi üzemeltetése és mi volt az utolsó emlékezetes versenyzői reklamáció.
Most itt van a tíz pontból a kettő, amelyet nem tudtunk betuszakolni a nyomtatott lapba.
Hova tűnik a célbaérkezők fele?
Egyik évről a másikra minden második futó kiesik, tehát a másik 50 százalékot ismét meg kell szerezni a piacról. A verseny után kérdőívben 99 százalék azt írja, hogy ajánlja másnak és persze indul jövőre is, de végül csak a fele marad. Ez minden távra érvényes, persze sok olyan van, hogy más távon tűnnek fel ezek az emberek. Van viszont egy stabil, kimozdíthatatlan bázis is, a félmaratonon például van 1200 ember, aki az elmúlt 5 évben mindig futott. Nekik csak az időpontot kell megadni és máris neveznek. Ez egyébként külföldön is igaz, a saját városodban, országodban mindig futsz ugyanazon a versenyen. Nagyon sok német mondta például, hogy nem tud jönni az októberi budapesti maratonra, mert minden évben Berlinben fut akkor.
A külföldiekkel csinálhatunk bármit, visszajárás alig van, a futóturisták mennek a következő városba, néhány százalék jön csak vissza 4-5 éven belül. Rengeteg verseny van a világban, miért jönnének vissza? Én is csak egyszer megyek egy városba futni. Családdal sokan visszajönnek várost nézni, de futni már másik versenyt keresnek. Viszont jó szívvel ajánlják a futótársaiknak és így minden évben egyre több külföldi jön Budapestre. Meg persze sokat is költünk reklámra.
Hogyan lehet megitatni fél óra alatt tízezer embert?
A maratonon van 12 frissítőállomás és átlagosan 60 ember dolgozik mindegyiken. Van az egész frissítésnek egy főnöke, 15 éve csinálja, neki van 10-12 alfőnöke. Az állomásfőnököket úgy kell tréningelnie, hogy noha csak évente egyszer a maratonon van 12 frissítőpont, mindig legyen ennyi egyenértékű vezető. Nincs mese, víznek lennie kell a pohárba kitöltve minden futónak, a banánt pedig nálunk meg kell hámozni és fel kell szeletelni – és nem lehet előre dolgozni, mert megbarnul. A legjobb emberek az első állomásra mennek, ez a legkeményebb feladat, 30-35 perc alatt átfut a teljes mezőny, kábé tízezer futó, ott aztán nincs idő semmire. Később, ahol szétszóródik a mezőny, már van idő újratöltésre, menet közbeni banánvagdosásra, de ezt is koordinálni kell. Ahhoz ragaszkodom, hogy mindenki kesztyűben dolgozzon. A vízbeszerzés is egy külön tudomány. A félmaraton első állomásán van 20 ezer pohár és nagyon pontosan ki kell számolni, mennyi idő feltölteni őket. Külön csapat ellenőrzi, hogy az igénybe vett tűzcsapokat valóban megnyitották-e nekünk, a verseny előtti két napban folyamatosan járjuk az útvonalat, hogy nem történt-e valami rendkívüli.
Az őszi Forbes Urban még az újságosoknál.
