Élete legboldogabb éveként egy tavasztól őszig tartó időszakot emleget. Leérettségizett, felvették a Színművészetire és először járt külföldön az ifjúsági lovas válogatottal, így sorban. Halász Judit élete ettől a boldog évtől kezdve valóban beindult, a Vígszínházba szerződött, ahol azóta is társulati tag, a zenélésbe pedig egy szerencsés véletlen folytán, de hatalmas sikerekkel kezdett bele. Mindennek ellenére sok baja volt „itt is meg ott is”, amit inkább eltitkolt, mint hogy sajnálják. Azt nem szereti. Meg a rohanást sem, de manapság jól érzi magát és oda tud figyelni a közönségére. Ebben az odafigyelésben látja ugyanis saját varázsa kulcsát.
Miért olyan fontos Önnek a lovaglás, mit tanult belőle?
A legfontosabbakat. Hogy az ember kedvességgel, sármmal, szeretettel nem érhet el mindent, tudni is kell valamit és önfegyelem is kell hozzá. Azt, hogy az ember a világot nem egyedül csinálja, ahogy a saját életét sem, noha a döntés többnyire az övé. Mikor elkezdtem, én egy 15 éves tinédzser voltam, amikor vihogni volt kedvem, akkor vihogtam, amikor kedvem volt bármit csinálni, akkor azt a szülői korlátokig megtehettem és meg is tettem. De amikor őrült lelkesedéssel bementünk a lovardába hatan, akkor egy hónap múlva már csak hárman voltunk, aztán a háromból ketten versenyeztünk, aztán a kettőből én voltam egyedül, aki első osztályú sportoló minősítést kapott és országos bajnokságon indult. Ezenkívül még az önismeretről, a félelmeim leküzdéséről is rengeteget tanultam, és hogy nekem mennyire fontos, hogy legyőzzem őket. Az elején féltünk is, én életemben először láttam lovat közelről, de nem akartam megmutatni ezt a félelmet, és „csakazértis” megcsináltam mindent, amit az edző kért és elvárt. Budapesten sehol sem lehetett lovat látni, mi pedig városi lányok voltunk. Úgy is kezdtünk bele az egészbe, hogy az egyik barátnőnk reggel bejött a suliba és elmesélte, hogy ő hajnalban kiolvasott egy könyvet, amiben a grófnő kilovagolt valahova. Hát mi ilyet még csak nem is láttunk soha, az asztalra csaptunk és elhatároztuk, hogy márpedig megtanulunk lovagolni. Mindenhonnan kidobtak minket, hat cserfes, kiabáló, röhögcsélő kislányt.
Miért dobták ki Önöket?
Mert nem kellettek a lányok. És különben is fegyelmezetlenek, csak bajt csinálnak, a fiú lovasok pedig biztos velük fognak törődni a lovak helyett. Aztán rátörtük az ajtót a Honvéd SE központi irodájában egy századosra, akit sikerült úgy megijesztenünk, hogy elküldött minket a BHSE lovardájába, amely a Zrínyi Akadémia (volt Ludovika) sarkában volt. Azt rögtön éreztük, hogy itt nincs röhögcsélés, de van fegyelem, különben könnyen fordulhatnak elő életveszélyes balesetek. Azért meséltem mindezt ilyen részletesen, mert eltelt 30-40 év, és egy budakeszi koncertemen azzal fogadott a portás, hogy itt egy idős úr, annyit kereste magát, mit csináljak? Mondtam, engedje be. Bejött az öltözőmbe egy kedves úriember bottal, és azt mondta, én vagyok az a százados, aki felvette magukat. Bevallom, meghatódtam.
És még mindig lovagol?
Nem. 2000-ben beteg lettem és akkor ültem utoljára lovon. Sokáig tartott a betegségem, utána pedig, nem is tudom, újra kezdtem dolgozni, jöttek az unokák, ha volt időm síeltem, teniszeztem… Miután abbahagytam a versenyzést amúgy is már csak azért jártam lovardába, amiért más a konditerembe jár, én meg világéletemben utáltam kondicionálás miatt tornázni. Aztán lassan elfogytak a lovardából a volt sporttársaim, az edzőm pedig meghalt. Nagyszerű ember volt, rengeteget tanultam tőle viselkedésről, emberségről, közösségről, és persze a lovakról.
Kiktől tanult még?
Az edzőmtől mindenképpen, úgy hívták, hogy dr. Kollár Kornél, amikor kezdtem hadnagy volt, amikor abbahagytam a versenyzést, akkor meg alezredes. A színházban két embert tekintettem mesteremnek. A főiskolai osztályfőnökömet, Pártos Gézát, aki sok nagy színésznőt nevelt, a Madách Színház tagja volt, de 1970-ben fogta magát és elhagyta az országot. Eleinte Angliában dolgozott, azután átment Tel Avivba, végül hazajött. Valahogy máig összetartunk mi, akik azt mondjuk magunkról, hogy Pártos növendékek voltunk. Már nem vagyunk sokan. Tőle inkább a lélekről, a pszichológiáról lehetett sokat tanulni, nem annyira a gyakorlatot, inkább a hozzáállást.
Ő beszélt nekünk először Freudról, a mi iskolás korunkban Freud nem tartozott a tananyagba, sőt, beszélni se nagyon lehetett róla, Pártos viszont nagyon jól ismerte a tanait. Nagyon szíven ütött minket, mikor azt mondta, hogy “kislányom, ha maga valahol ott felejt egy kesztyűt, akkor az nem véletlen, maga oda vissza akar menni.”
Lassan rávezetett minket arra, mi az, hogy tudatalatti, hogy mindig mindennek az okát kell megkeresni, szerepnél is, hogy eljussunk a lényegig. Talán a legfontosabb mondata az volt, hogy “a siker nem mérce.” Ez nem a vállalkozásokra vagy üzleti tevékenységre vonatkozott, de a mi hivatásunkban alapvető tézis. Persze igaz az ellenkezője is, hogy a hosszantartó sikertelenség megöli a színészt. A másik pedig Várkonyi, tőle a gyakorlatot tanultam meg. Hogy hogyan lehet egy poént jól csinálni, és hogyan lehet elrontani. Én az első poénjaimat úgy mondtam el, hogy nem is tudtam, hogy poént mondok, a közönség elkezdett nevetni, ettől nekem is olyan nevethetnékem támadt, hogy alig tudtam visszatartani. A legfontosabb tanítása talán az volt, hogy a színész legfontosabb és legnehezebb képessége a jelenlét. Amikor más beszél, esetleg másról szól a jelenet, akkor se húzódj a semmibe, akkor is ott légy, jelen légy, hogy lássa a néző, hogy az általad játszott figura mit gondol.
Akkor komédiát csak a legkomolyabban?
Azt csak úgy lehet. Ha valaki megpróbál bolondozni, azt a gyerek sem fogadja el, ők a legőszintébb közönség, mert még nem tanulták meg, hogyan kell “viselkedni”. Ezért csak úgy viselkednek, ahogy hat rájuk valami.
Egy zenésztársa mondta Önről, hogy kicsit mindig a színház maradt a nagy szerelme, nem így van?
Minden, amit tudok, abból ered. Énekelni nem tudok úgy, mint egy operaénekes, de előadni azt tudok. Ha hatni tud az ember a közönségre, akkor nyert ügye van. Én már nálam gyengébben éneklő előadókat is láttam győzni, azért, mert jó előadók voltak. Egy közeli barátom születésnapi dalszerzői estjén például egészen fantasztikus énekesek fantasztikus hanggal énekelték el a dalait, de amikor ő következett, egy szál gitárral felállt és néha talán nem pontosan találta el a hangot, mégis mindenkit elvarázsolt. A személyiség képes hatni.
Fotó: Krasznai Zoltán
És Ön mivel hat?
Én odafigyelek. Az érdeklődést, a kíváncsiságot pedig nem lehet kizárni. Én kíváncsi vagyok azokra, akik ott ülnek a nézőtéren, mert ha nem, akkor megette a fene az egészet. Részemről is, meg részükről is. Ők minden este mások, ezt a színész pedig nagyon könnyen elfelejti, mert ő már századszorra játssza ugyanazt a szerepet. Pedig a helyzet minden este új.
Hogy marad kíváncsi? Tudom, nem feltétlenül gondolkozik ezen aktívan az ember…
Nem. Csak azt tudom, hogy ha a színész, kimegy a színpadra, és nem érdeklik őt azok, akik a nézőtéren ülnek, az nem jó. Akkor nem alakulhat ki az a furcsa szellemi, érzelmi, gondolati áramlat a levegőben, ami a lényege a mi egész játékunknak.
És olyankor mit kell csinálni?
Abbahagyni. Vagy keresni valamit, ami újra érdekel.
Nehezebb ma a gyerekekhez kapcsolódni, mint régebben?
Ezt igazán nem tudom, mert akik az én koncertemre eljönnek, azok többnyire tudják, hova jönnek. Ráadásul már egy ideje nem annyira gyerekeknek koncertezem, mint inkább családoknak. Ennek az az oka, hogy nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akik a saját gyerekkorukra hivatkozva mondták, hogy milyen sok jó emléket őriznek a dalaimról, de már saját gyerekük van, hát gondolam, miért zárnám ki bármelyiküket is, jöjjenek együtt a gyerekkel. Akkor meg kellett változtatnom a koncertek szerkezetét, hogy a gyerek is értse és a szülő is, de ha netán valamit nem ért, akkor ott van mellette a szülő és elmagyarázza. Ez azért nagyon jó. Így lassan kialakult, hogy családokban kezdtem gondolkozni.
Hogy érzi magát manapság?
Jól. Egy dolog zavar igazán, ez az őrületes rohanás. És ez mindenhol ott van, az utcán, a nyaralásban, de a színházban is. Ha elmegy színházba, láthat olyan előadásokat, ahol egy pillanatra sincs megállás.
A legfontosabb monológokat is szaladgálva, bukfencezve, ugrálva mondják el, én meg már szeretnék egy gondolatot hallani, megtudni miről szól. És ezek tehetséges emberek! Csak mintha hajtaná őket az idő, mintha lemaradnának valamiről, ha nem rohannak ennyire. Valósítsd meg az vágyaidat, csinálj filmet, játszd el, amit nagyon szeretnél, de ne mindenáron.
És nem maradnak le? Talán könnyebb lemaradni ma, mint régebben.
Az lehet, hogy ha mindenki rohan, akkor csatlakozni kell a rohanók közé, de ez engem hallatlanul zavar.
Mikor érezte magát a legjobban?
Volt egy évem, amit úgy emlegetek, mint életem legszebb éve. Ez tavasztól őszig tartott, úgy kezdődött, hogy leérettségiztem, nem kellett több olyan tantárgyat tanulni, amit nem akartam, úgy folytatódott, hogy felvettek a főiskolára, aztán bekerültem az ifjúsági díjugrató válogatottba, majd életemben először mehettem Nyugat-Európába az Európa Bajnokságra, nem is akárhová, hanem Velencébe. Nem szabad elfelejteni, hogy a mi fiatalkorunkban nem lehetett külföldre menni. Na és az, hogy a Lidon versenyeztem, felvettek a főiskolára és nem kell többé a matekkal bajlódnom, csodálatos volt.
Ön az emberek fejében úgy van meg, mint a mindig kedves Halász Judit. Mit gondol, miért?
Én csak azt tudom, hogy egyetlen fontos dolog van, amit nehezen kap meg az ember sokmindenkitől, azt, amikor nem érdekből őszinte és kedves valakivel, hanem csak úgy egyszerűen. Az utóbbi időben figyeltem meg, hogy nagyon sok városba járok fellépni, ahol senkivel nincs személyes kapcsolatom, mégis folyamatosan visszahívnak. Ez nagyon jólesik és nagyon fontos. Nekem az a siker, hogy ha valahova meghívnak, és azután oda hosszú évekig járunk. Mert ma már nem lehet valakit visszahívni, ha nem telik meg a ház. Legutóbb egy nagyon idős bácsi odajött hozzám, letett elém egy könyvet és azt mondta, “ez a maga élete, én írtam” és elment. Nagy, kusza betűkkel van írva, kézírással. Még nem volt időm elolvasni, mert annak neki akarok ülni és egyszerre elolvasni.
Ez milyen érzés volt?
A szívem összeszorult, megdöbbentem. Nem tudom, hány éves volt, rám sem nézett, hajlott volt a háta, csak lerakta elém. Egy másik eset korábban: ezer fok volt, egy szabadtéri rendezvényen léptem fel, és egy bácsi ingben, zakóban, végigvárta az egészet. kezében egy hatalmas csokor virággal. Nekem sietnem kellett, és azt mondta “De Juditka… hát ezt neked hoztam, hát akkor hol tudlak elérni?!” És azóta is ír mindig. Ezek rettenetesen meghatnak. És igazán fájdalmas, mert nem tudok nekik viszonzásképp semmit adni.
Fotó: Krasznai Zoltán
A koncerteken és előadásokon kívül tervezget?
Sokat gondolkozom rajta, hogy csinálok egy előadást a dalaimból, ami felnőtteknek szól. Azt is tudom, hogy hol csinálnám és hogy kivel. A módját viszont még nem tudom. Rengeteg ötlet eszembe jut, például hogy ne csak az én dalaim legyenek benne, hanem sokminden, ami rám hatással volt, és nem csak slágerek, de mondjuk indulók is, bármi, ami valamiért hatott rám. Nehéz tervezni, mert amíg az ifjú korában azt nézi az ember, hogy mi lesz, mi a következménye annak, amit most csinálok, addig ma már inkább azt, hogy mi van ma, a mai napot hogyan tudom megoldani. Nekem azért vannak terveim, de azokkal az a baj, hogy pénz kell hozzájuk, és a pénzszerzéshez én nem értek, rettentően ügyetlen vagyok.
Mit tesz ilyenkor, ha valami rossz éri?
Semmit. Elmegyek egy koncertre, ahol sokan vannak és szeretnek, a rossz meg le van ejtve.
Tudom, hogy nagyon szívén viseli az állatok, gyerekek, rászorulók ügyeit. Otthonról hozza?
Tényként nem figyeltem meg soha, de ezt kaptam. Nem hagyunk senkit az árokban, ha összeesik. Nem mindenki azért szegény, mert tehetségtelen. Vannak nagyon nehéz sorsú emberek. Találkoztam olyan gyerekekkel, akik rendkívül ambíciózusak voltak és tehetségesek, de a hátterük nem tette lehetővé, hogy valamit is beváltsanak ebből. És találkoztam olyan gyerekekkel, akik egyáltalán nem voltak ambíciózusak, viszont a háttér nyomta őket előre. És nekik volt könnyebb dolguk. Ez fájdalmas, de ez így van, mert sajnos ilyen a világ. A megoldás az lenne, ha abból az esélyegyenlőségből, amiről annyit beszélnek, lenne is valami. Egyszer jótékonysági koncertet adtunk az árvízkárosult falvaknak, másfél millió forint gyűlt össze, amit a legsúlyosabban érintett falu kapott meg. Aztán később olvastam, hogy mekkora korrupciós botrány volt ott. Én ezen már nem tudok átlátni, ráadásul, ha az ember csak ezzel foglalkozik, akkor nem tudja vinni a saját ügyeit. Én csak annyit tudok, hogy a szeretetemmel, az érzelmeimmel és az esetleges lehetőségeimmel támogatom őket.
És hogy áll az időhöz?
Egyáltalán nem érdekelne, ha nem okozna valamilyen érezhető bajt, ez pedig elkerülhetetlen bizonyos kor után. Azt nem tudom, mi az a bizonyos kor, mert valakinek 95 évesen is jól jár az agya, valakinek pedig már 30 évesen sem.
Az, hogy az arcom változik, arról csak egy történet jut eszembe,
Bajor Giziről mondják, állt a tükör előtt, és nézte, hogy jaj ez a ránc, az a ránc, kérdezik tőle, miért nem csináltatja meg? Hát mert annyit dolgoztam rajta, hogy ilyen legyen.
Szokott még a betegségére gondolni?
Igen, elég sokat.
Nagy a különbség a betegség előtti és utáni énje között?
Egyáltalán nem. Én folytattam inkább. Azon gondolkozom sokat, hogy mi lehetett az oka, hogy ilyen beteg lettem, de akármennyi időt fordítottam rá, nem tudtam rájönni. Igaz, sok bajom volt „itt is, meg ott is”, lelki bajaim, de mindig ügyesen tudtam titkolni. Szakmailag is elégedetlen voltam, nem játszottam olyan jó szerepeket, kívülről úgy tűnt, mintha én dédelgetett helyzetben lennék, belülről tudtam, hogy az ellenkezője az igaz. És nem voltam képes változtatni. Lehet, hogy el kellett volna mennem egy másik színházba. Látszólag ezek nagy szerepek voltak, de igazából semmi nem stimmelt. Azért nem volt ez látványos, mert eljátszottam ezeket a szerepeket és egyiket sem rosszul. És állandóan koncerteztem, megjelentek a lemezeim, amelyek hálistennek sikeresek voltak. Nem lehetett látni, hogy nekem bármi bajom is lenne. A sajnálatot azt nem szeretem. De gondolom azt más sem.
Borítókép: Krasznai Zoltán
