Veszelovszki Zsolt halálára.
Elment „a Veszelovszki”. Az Óriáspumukli. A gyerekeim hívták így. Két lábon járó paradoxon volt. Hatalmas, kétméteres, bivalyerős ember, mély baritonnal, de vöröses haj és szakáll-kazallal a fején, állandó mosollyal a szemében. Különösen a lányokra nézett mindig huncutul.
Tudott szigorúan is nézni. Ha az álmairól volt szó, nem ismert tréfát. Az egyike volt annak a néhány embernek, akik hosszú évekre meghatározták a hazai internet arculatát. Igazi „visionary leader”, aki néha rögeszmésen ragaszkodott az elképzeléseihez – de minden eszme csak addig rögeszme, amíg be nem bizonyosodik az igazsága. Egy mondatát nagyon sokat szoktam idézni. Pár évig voltunk üzlettársak és vitatkoztunk valamin, akkor mondta: “Lehet hogy nincs igazam, de akkor sem tudok mást mondani, mert mindenki a saját hülyeségének rabja.”
Zsolt „saját hülyesége” a Port.hu volt. Az ezredforduló táján, amikor százezer alatt járt még a magyar internetezők száma, tényleg őrültségnek hangzott a vágya. Pontosan meg tudta fogalmazni, mit akar: azt akarta, hogy mindenki tőle vegye a mozi-, színház-, koncert- és tévéműsor-adatbázist. Beleértve a mozikat, színházakat és az akkor még önálló fogalomként létező „tévéújságot” is. Nem ment gyorsan, de megcsinálta. Pedig nem volt ám ez olyan magától értetődő út. Az oldal kinézete például sokáig borzalmasan elavultnak tűnt, de ő azt mondta, ez mindegy, az a fontos, hogy az adatokkal minden rendben legyen. Azt is tudta már a kezdetektől fogva, hogy nagy terhelésre kell terveznie. Nem az számít, hogy ma hány internetező van, hanem az, mennyi lesz 3 év múlva.
Ahogy a munkában, az életben is megvoltak a saját, egyedi elképzelései. Csabdiban lakott, 40 km-re a fővárostól. A kétezres évek elején már önmagában az is nagy kihívás volt, hogy egy ilyen helyen megfelelő internetkapcsolatot építsen ki. Megoldotta. Az irodái viszont mindig valahol a Belvárosban voltak. Nem gond, valamelyik lepukkant, nagy autójába hátra bevágta a bicajt és a városon belül azzal közlekedett. Miközben másoknak két életre elég lett volna az a melómennyiség, amit végigcsinált, ő még mellette az összes szenvedélyének is talált időt: ha valahol a közelben jó hó volt, már ment is snowboardozni, ha jó szél fújt, ment szörfözni, ha nem volt egyik se, bicajra pattant. A hegyikerékpártól az ősi, nagykerekű velociped-ig mindenre felült. Ilyenek az aranyifjak, mondhatnánk, biztos nem volt családja, úgy könnyű. Nos, itt az ember zavartan köhint egyet. Ugyanis az a helyzet, hogy tíz gyereke volt. Négy nőtől.
Aki nem ismerte, most biztos arra gondol, habzsolta az életet. De habzsolásról szó sincs. A habzsolás valamiféle türelmetlen, ideges mindent-akarás, Zsoltról viszont sosem volt az a benyomásom, hogy türelmetlen vagy ideges. Ezt a rettenet sok mindent szépen, komótosan, végtelen nyugalommal, de hatalmas energiával csinálta. Nem két végéről égette a gyertyát. Inkább volt gőzmozdony, maximumra fűtve.
Mostanra kifogyott a gőz. Legyőzte a betegség a legyőzhetetlennek látszó viking harcost. 54 éves volt, de ahogy egy közös barátunk mondta: legalább kétszáz évet élt!
Isten veled Zsolt! Soha nem fogunk elfelejteni. Ha próbálnánk, se lehetne.
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tajgai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.
A fotó 2013-ban készült, és az Adaptive Media Facebook oldalán találtuk.
