Fenyvesi Zoltán

Ha már ilyen vidáman indult a találkozás, kezdjünk egy játékkal, mit szólsz? Én azt mondom, „SIKER”, Te pedig gyorsan felsorolod azt a néhány szót, ami erről eszedbe jut!

Húha, oké, rendben... (nevet). Család, támogatás, barátok, egymás segítése. Talán ezek a fő mozgatórugói a sikernek.

Az első helyen szerepelt a család a felsorolásodban, ezek szerint nekik meghatározó szerepük volt abban, hogy ott tartasz ma, ahol?

Igen, nagyon. És amikor azt mondom, hogy „család”, akkor Anyukámra gondolok. Ő az én bástyám. Egyedül nevelt fel, ami a 90’es években nem kis kihívást jelentett: sztereotípiák, kezelések, közlekedés... Ráadásul nagyon lusta gyerek voltam, és ha ő nem noszogat, hogy „Gyerünk Fiam, attól, hogy kerekesszékben ülsz, az még nem kifogás!”, akkor biztosan elkallódtam volna. Egy személyben volt anya, apa, sőt, később mondhatni, hogy a managerem is. Ő indította be a motort alattam. Neki köszönhetem, hogy meglett a felsőfiokú nyelvvizsgám, hogy megszereztem a jogosítványt, és neki köszönhetem azt is, hogy később, amikor a Tiszta Szívvel film kapcsán nagyobb közönség előtt is meg kellett jelennem, nem jöttem zavarba a kerekasztal beszélgetéseken és a kamerák előtt, hogy magabiztosan tudtam nyilatkozni. Mindig arra tanított és buzdított, hogy hallassam a hangomat.

És az első olyan élményed, amit igazi sikerként könyveltél el, kinek volt köszönhető?

Szintén Anyukámnak, illetve több olyan embernek, akiket azóta szerencsére a barátaimnak mondhatok. Ez az első futóversenyem volt. 2011-ben az akkor még frissen alapult Suhanj Alapítvánnyal indultunk volna a versenyen egy szintén kerekesszékes barátnőmmel, aki azonban sajnos az utolsó pillanatban lemondta. 5-5 kilométert tekertünk volna felváltva, amiből így aztán az lett, hogy nekem kellett letekernem mind a tízet. Korán is kellett kelni, ahhoz, hogy odaérjünk a Rajtra (márpedig nagyon utálok korán kelni), egyedül kedvem sem volt indulni, szóval legszívesebben én is lemondtam volna az egészet. De Anyukám (ismét) a sarkára állt, így egyszercsak ott találtam magam a pályán, önkéntes futókkal és segítőkkel körülvéve, onnantól pedig nem volt megállás – szó szerint. Egyedül biztosan nem tudtam végigcsinálni, és amikor az első kérdésedre adott válaszomban a „támogatás” szót is felsoroltam, pontosan az ilyen helyzetekre gondoltam. Ha nincsenek mellettem a segítő önkéntesek, talán már a harmadik kilométernél feladtam volna. Ők viszont, ha kellett toltak, ha kellett bíztattak, hasznos tanácsokkal láttak el, és végül együtt beértünk a célba – meglett a 10 km.

Nyelvvizsga, jogosítvány, futóverseny, a Tiszta Szívvel című film... ezek mind vitathatatlanul nagy sikerek. De mi a helyzet a hétköznapok apró sikerélményeivel? Ezekből is sorolsz párat?

Lássuk... Ha például fel tudok kelni időben, az már mindenképpen egy nagy siker! De viccet félretéve, biztosan jól indul a napom, ha nincsenek akadályok – gondolok itt akár arra, hogy ha télen indulok el otthonról, el van takarítva a hó a járdán. Vagy a buszsofőr ahelyett, hogy úgy tenne, hogy nem vesz észre, és elhajtana a megállóból, segít nekem felszállni. Ilyen apróságok (nevet).

Igyekszem magamnak kisebb célokat is kitűzni a nap folyamán, amik mind sikerélményt jelentenek, ha teljesítem őket.Például, megpróbálok odafigyelni rá, hogy sokat igyak, vagy ne azon kapjam magam délután kettőkor, hogy aznap még nem ettem semmit...

Szintén– számomra nem is olyan apró– sikernek számít, hogy a Suhanj Alapítvány edzőtermébe egyre többen látogatnak el.Hogy azt látom, egyre bátrabban mozdulnak ki a mozgássérült emberek.Én is ebben a teremben tanultam meg például, hogy hogy tudok segíteni más fogyatékkal élőknek: látás - , vagy hallássérülteknek.Minden ilyen élmény egy siker.

A @wheelchairguy Instagram oldalad is valami ilyesmi céllal indult el? Mintegy kézikönyvként azoknak, akik segítenének, vagy jobban belelátnának a nehézségeitekbe?

Először egy blogot szerettem volna, de be kellett látnom, hogy nem vagyok megáldva írói vénával, és nem is éreztem úgy, hogy hetente egy hosszabb cikket ki tudnék írni magamból. Viszont a fotózás, a videók, a rövid, frappáns szövegek sokkal közelebb álltak hozzám, így egy Insta profilt indítottam el. Szerettem volna bepillantást engedni abba, hogy hogyan is éli egy srác a hétköznapjait kerekesszékben, ennek az életnek az árnyas és a napos oldalát. Aztán szépen lassan elkezdte kinőni magát a dolog, 2-3000 követőnél már az utcán is egyre többen felismertek, aztán a Tiszta Szívvel csak még inkább megpörgette az eseményeket.

Egy időre abba is hagytam, mert elkezdtem inkább tehernek érezni - már nem töltött, nem adott annyi energiát.Mostanában igyekszem újjáéleszteni, de már egy kicsit tudatosabban.

Van olyan kitűzött célod, amit szeretnél még elérni a közeljövőben?

Van egy projekt, ami nagyon régóta az álmom. El is kezdtem már dolgozni rajta, de sajnos a pandémia keresztbe húzta a számításaimat. Egy olyan Youtube csatornát szeretnék felépíteni, ahol egyrészt saját vlog tartalmakat hozok létre egy kerekesszékben élő srác mindennapjairól, az utazások kihívásairól, mikre érdemes odafigyelni, másoknak mire érdemes felhívni a figyelemét, ha kerekesszékes utazóval találkoznak, ilyesmi. Másrészt riportokat, podcastokat készítenék paralimpikon sportolókkal, neves mozgássérült emberekkel. Sőt egy olyan tervem is van, hogy hírességeket ültetnék kerekesszékbe, és az ő segítségükkel mutatnám be, hogy hogy tud valaki alkalmazkodni egy új élethelyzethez, ha ne adj isten esetleg ilyen szituációba kerül.

Ez remekül hangzik, reméljük, mihamarabb sikerül megvalósítani! De addig is, a többi, már elért sikereidet hogyan, kikkel szoktad megünnepelni?

Bár a gimnáziumban még nem volt nagyon szoros baráti társaságom, azóta szerencsére ez megváltozott. Mára több, nagyszerű baráti kör is kialakult, akikkel felszabadultan tudunk örülni egymás sikereinek. Ha bármelyikünk életében egy olyan helyzet adódik, amit érdemes megünnepelni, annak megadjuk a módját. Előkerülnek a whiskys poharak, iszogatunk, koccintunk.