Na, valahogy így lett Mészáros Lőrinc a leggazdagabb magyar

2020-ban egy sikeres nyomtatott magazinból tudod meg, hogy Mészáros Lőrinc Magyarország leggazdagabb embere, immár másodszor. Ezt azért nehéz lett volna előre látni. Nem úgy értem, hogy tavaly nehéz lett volna […]

Bővebben

Kiss Ulrich

A L’Oréal topmenedzsere volt, ma ő Ulrich atya – nagyinterjú a parfümökről, a kapitalizmus válságáról és arról, hogy Jézus társasága is egy startup volt

Nehéz kalandosabb életutat elképzelni, mint amilyen Kiss Ulrich jezsuita atyáé. Berlinben született, Budapesten kezdte az iskolát, de Németországban érettségizett. A későbbi üzleti angyal, Záboji Péter révén került Leuvenbe, ahol közgazdaságtant tanult. Ezután járt a híres fontainebleau-i menedzseriskolába, majd a L’Oréal csúcsmenedzsere, az új termékek bevezetésének specialistája lett. Saját parfümöt készített, de hiába tudta tökéletesen az elméletet, vállalkozása mégis csődbe ment és öt évig csak azért dolgozott, hogy visszafizesse adósságait. Egy autóbalesetből kisebb csodával menekült meg, ekkor határozta el, hogy közel húsz év biznisz után a legrégebbi startup, a katolikus egyház szolgálatába áll. Ma Management by Jesus nevű üzleti szemináriumai kifejezetten népszerűek, de a médiában is gyakran elmondja a véleményét.

Anyanyelvi szinten beszél németül, de gondolom, hogy nem a berlini bölcsiben tanulta meg a nyelvet.

Édesanyámmal kénytelen voltam németül beszélni, mert nem tudott magyarul. Később Magyarországon tanult meg tőlünk, gyerekektől.

Hogy ért véget a berlini kaland?

Édesapám a Külügyminisztériumban dolgozott, ahol kinevezték népi ellenőrnek. Ő ezt komolyan vette, és kimutatta, hogy egy bizonyos magyar helyettes külügyminiszter állami költségen javíttatta meg a teraszát. Ugye ez nem egy mai történet. (Nevet.)

Néhány évre hazatértek, így kisgimnazista koráig itt éltek. Édesapja ezután a Maciva néven is ismert a Magyar Cirkusz- és Varieté Vállalatnál dolgozott, így kerültek ismét Berlinbe.

Úgy volt, hogy 1962-ben menekültek lettünk, nem volt semmink. Szüleim Berlinben kaptak állást, ott laktak albérletben. Fölfedeztem akkor a kastli magyar gimnáziumot, mivel az iskola tánc- és énekcsoportja föllépett a magyar karácsonyi ünnepen Frankfurtban. Mondtam a szüleimnek, hogy nagyszerű, akkor nem kell albérletben szorongnunk egy egyszobás lakásban, hanem elküldtek minket az öcsémmel Kastlba. Kaptunk ott kedvezményt is, mert testvérek vagyunk, meg friss menekült. Ott érettségiztem 1964-ben, a kastli magyar gimnáziumban, ami közismerten a magyar emigráció fényszeme volt, és az egyetlen magyar nyelvű középiskola Nyugaton.

Hogy került innen a Leuveni Katolikus Egyetemre?

Az előző évfolyamban érettségizett Záboji Péter, a Magyarországon később jól ismert beruházó, üzleti angyal. Ő tartott egy előadást év végén, és elmesélte, hogy milyen Leuvenben. Nagyon megtetszett, az előadás végén odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, hogy ide hogyan lehet bejutni. Galambos Iréneusz bencés atya írt egy ajánlást Muzslay István atyának, aki a leuveni kollégium igazgatója és történetesen jezsuita volt.

Az egyetemen franciául tanult közgazdaságtant. Igaz, hogy újságírónak készült?

Apám azt mondta, hogy az újságírás, az nem egy olyan komoly szakma. (Nevet.)

Ő győzte meg, hogy válassza a közgázt?

Igen, amit sosem bántam meg. Ott is végeztem 1969-ben. Érdekes módon a diplomamunkámat a kelet-német külgazdaság reformjáról írtam. Akkoriban erről az egész nyugati sajtó írt. Mindenki teljesen naiv volt, hogy ez majd meg fog változtatni mindent. Gyorsan kimutattam a dolgozatomban, hogy attól aztán semmi nem fog megváltozni, marad minden a régiben. (Nevet.)

Optimisták voltak ekkoriban ezzel kapcsolatban?

Nagyon! A tanárom is ezért kért föl, hogy ez olyan érdekes. A kis anekdotához hozzátartozik az is, hogy izgatottan vártam, mert közben kitört Kongóban a lázadás és ő, mint tartalékos ejtőernyős, elment Kongóba felkelőket vadászni és nem volt, aki aláírja a papírjaimat.

Behívták az egyetemi tanárát?

Tartalékos volt, igen. Hát most mit csináljak. De támadt egy mentő ötletem, ami bejött. Elmentem a feleségéhez és elmondtam, hogy én egy csóró magyar menekült vagyok, nem úgy van, hogy itt hónapokig elvitorlázok. Vége a kollégiumi mandátumomnak, nincs hova mennem. Másnap megkaptam a kollégiumi diplomámat a legnagyobb kitüntetéssel.

Fotó: Sebestyén László

Innen a fontainebleau-i menedzseriskolába vezetett az útja. Hogyan?

Ugyanez a professzor, aki kitűnő közgazdász volt egyébként, megkérdezte, hogy mik a terveim. Elmondtam, hogy nagyon érdekel a marketing. Ó, akkor maga csak ne doktoráljon, mondta, mert annak semmi értelme, hanem menjen el a fontainebleau-i menedzseriskolába, az INSEAD-ra. Azt se tudtam, mi az. De az történt, hogy abban az évben egyszerre vettek fel a brugge-i és a strassbourgi Európa Kollégiumba, a fontainebleau-i iskolába és még egy állást is kaptam Karlsruhéban a L’Oréalnál. Választani kellett és az egyetlen helyet választottam, ahol nem kaptam ösztöndíjat, mert az volt a véleményem, hogy az a legjobb, oda kell menni akkor is, ha nincs pénzem. Fölültem a vonatra, elmentem Fontainebleauba és fogadott az igazgató, aki egy nyugdíjazott admirális volt egyébként.

Ezek szerint csak katonák voltak az iskolák élén!

Igen, a háború után vagyunk még. A német ipar vezetősége is csupa ilyen volt.

Igen, van átfedés.

Azt mondtam neki, hogy nagyon örülök, hogy fölvettek, és köszönöm szépen, de van egy kis probléma, hogy nincs egy vasam se. Nézett egy nagyot, ilyet még nem hallott. Karácsonykor aztán behívott magához, közölte ünnepélyesen, kaptam két ösztöndíjat, ami pontosan annyi, mint a tanulmányi költség. Mondom, ez nagyszerű, de kéne egy kis zsebpénz is. Ekkor kaptam egy prêt d’honneur-t, vagyis becsületbeli hitelt. Így végeztem el 1970-ben a fontainebleau-i menedzseriskolát és ők segítettek elhelyezkedni. Tíz cégnél lehetett interjút kérni és tíz cég kérhetett föl téged interjúra. Az volt az érdekes, hogy a tízből kilenc belga vagy ott működő amerikai cég volt. Egyetlen kivétel volt, a L’Oréal.

Ahová egyszer már mehetett volna.

Igen. Megkérdezték tőlem, hogy anyanyelvem a német, nincs-e kedvem Németországba menni. Nekem Párizs volt az álmom, de mondom legyen. Jó, akkor elküldenek a Deutsche Lancôme nevű céghez. De én nem tudtam, hogy mi az, hogy Lancôme? Az évfolyamtársaim mind tudták. Ez volt akkor az egyik legmenőbb kozmetikai brand.

Kik jártak ebbe a menedzseriskolába?

Az iskolát tíz évvel korábban, 1958-ben alapította a Giscard d’Estaing család. Ezt az európai nagytőke és némely multinacionális vállalat hozta létre. Ez a mai napig egy magániskola és nagyon komolyan vették az európai küldetést, a tanítási nyelv is három volt: az angol, a német és a francia. Volt egy egyiptomi, egy amerikai, meg egy japán, de a hallgatók kilencven százaléka európai volt.

A Vasfüggönyön túlról?

Senki, csak egy lengyel és én, mi voltunk az úgynevezett egzotikusok. De a lengyelekre jellemző volt, hogy ha nem voltak életveszélyben, ők hazamentek. Nem emigráltak, hihetetlen hazafiak voltak.

A L’Oréallal tehát kétszer is keresztezték egymás útját.

Az a helyzet, hogy aki akkor marketinget akart tanulni, három céget ajánlottak. Volt a L’Oréal, a Procter & Gamble és az Unilever. Ez a három cég, ahová mindenki be akart jutni.

Hogy jött a marketing?

Akkoriban a karrier királyi útja az volt, hogy marketinges, aztán eladási vezető, utána general manager. A háború után lassan épült újjá az ipar, ekkoriban az újjáépítések miatt a mérnökök domináltak. Az 1960-as években aztán beindult a fogyasztói társadalom és minden cégnek az volt a legnagyobb problémája, hogy eladja a cuccát. És minél több helyen és minél több piacrészen.

Milyen volt belépni a L’Oréalhoz?

Az az érdekes, hogy amikor én beléptem, pont 70-ben, a nemzetközi központban, Párizsban nem is létezett olyan, hogy nem francia. Én voltam az első egzotikus, aki megjelent ott. (Nevet.)

Szóval elkezdte a munkát. Azt kapta, amit várt tőle?

Messzemenőkig. Néha mosolygok a fiatal jezsuitákon. Nálunk ugye az a helyzet, hogy ha a főnök azt mondja, hogy holnap megyünk Vietnámba, akkor megy és nem vitatkozol. A L’Oréalnál ugyanígy volt. Egyszer mondhattál nemet, mert mondjuk a feleséged nem akar, de ha kétszer, azt mondták, nem vagy alkalmas. Gyakran helyeztek át.

Mi volt a specialitása?

Én lettem a specialista, aki az új brandeket bevezeti, mert ez más mentalitást kíván, mint aki elmenedzselni a márkát. Más, mint piacra dobni, oda kellett egy vállalkozószellem.

Mi volt az első projektje?

Ránk bízták a Jacques Fath parfüm terjesztését Németországban. Erről azt kell tudni, hogy a Lancôme erőssége a kozmetika volt. Voltak nosztalgiaparfümjei a 20-as, 30-as évekből, de azok nem voltak nagy dobások. Nagy pénzünk nem volt, hogy beruházzunk reklámra, mint az amerikaiak. Híres brand volt, de az alapító meghalt húsz éve, az özvegy adta a licenszet, de onnan sok kreatív impulzust, mint más tervezőknél, nem lehetett várni. De volt a Lancôme-nak egy kozmetikai iskolája, ahol fiatal lányoknak adtak képzést, így Németországban praktikusan minden szaküzletben volt legalább volt két eladónő, aki nálunk végzett. Ezek fanatikus hívei voltak a Lancôme-nak, mert azon tanulták a szakmát. Akkor kitaláltam, hogy megtanítom őket parfümöt eladni és akkor van egy olyan erősségem, ami a többi cégnél nincsen.

Mit szólt a francia központ?

Tetszett nekik az ötlet, de azt mondták, hogy nem tudnak segíteni. Ekkor elmentem az illóolaj-gyárakhoz, akik egy lépéssel előbb vannak, ott kiképeztettem az orromat.

Grasse-ban?

Grasse csak a folklór, az igazi az Genf és Párizs. Genfben van a világ két legnagyobb illóolaj-gyár központja. Ott találtam ki egy olyan egynapos szállodai kurzust, ahol kitaníthatjuk az eladónőket, hogy kell parfümöt eladni. Amúgy az volt a trükköm, hogy délelőtt 11 tájban vártuk a vonatokat, hogy megérkezzenek mindenhonnan. Én reggel 9-kor bementem az üzletbe és félig vásárlást csináltam, amit később előadtam stand up comedyben. Dülöngéltek a nevetéstől. Így meg tudtam mutatni a hibákat, amiket csinálnak, ez volt a pedagógia.

Innen került a cég párizsi központjába?

Az történt, hogy megérkezett Robert Salmon, a vállalat alelnöke, aki később írt egy könyvet is a jó vezetésről. Tudott németül és beült a kurzusomra. Nemcsak beült, hanem három nap múlva hívott magához Párizsba. Fogtam a fogkefémet és a borotvámat és elmentem Párizsba. Salmon kérdezi, hol vannak a csomagjai? Nem mondták, hogy áthelyeztük? Ja, azt elfelejtették. Mint később a jezsuitáknál, addigra én már megszoktam. (Nevet.)

A L’Oréalnál majdnem tíz évet töltött vezető beosztásban. Miért távozott?

Mielőtt elhagytam a céget, volt egy projektem, a Paradis, azaz Édenkert. Kiderült, hogy a név nem volt levédve, úgyhogy levédettem a cég ügyvédeivel és összehívattam mindenkit, hogy találjanak nekem egy olyan illatot, ami a Paradicsomot előidézi.

Szóval előbb volt meg a név, mint az illat.

Igen, pont fordítva csináltam, mint ahogy az egész ipar. Az „orrok” nagyon belelkesültek. Megkérdeztem őket, hogy kinek mi jut eszébe, ha azt hallja, „Paradicsom”. Fehér virágok, szivárvány, ilyeneket mondtak. Mondom Siegfriednek, aki a Bayer leányvállalatának volt a párizsi képviselője, maga nem mond semmit? Szerintem egy nagy csülök és egy nagy korsó sör, nekem ez! Mindenki elkezdett röhögni, de lehetett tudni, ő se lesz a pályázat nyertese. (Nevet.)

A nagy nevek pályáztak?

Igen. Ha bármelyik nagy cég az Yves Saint-Laurent-tól kezdve a Chanelig parfümöt akar, nem maguk állítják elő, hanem keresnek egy illóolaj-céget, mert ezeknek általában több „orra” is van. Különböző megközelítések voltak, hogy hogy állsz neki. Volt, hogy pingpongoztak a parfümőrrel, amíg egy olyan illatot nem kaptak, amire azt mondták, ez lesz az idei. Akkor nézzük meg, melyik brand! Mert a L’Oréalnak volt egy pár. És ha ez megvolt, mi legyen a neve. És milyen a csomagolás. Tehát pont fordítva csináltak mindent. A reklám hozta létre a harmóniát a név meg az illat között, nem a kreatív poézis. Én ezt megfordítottam.

Ha már csomagolás. Erre mit talált ki?

Az illat megvolt és hasonló rendhagyó módon teremtettem meg a csomagolást is. Két dizájner felosztotta egymás közt a piacot és gyakorlatilag egymás közt megbeszélték, hogy ezt te viszed, ezt én. Ehelyett én egy szobrásszal terveztettem, aki a változatosság kedvéért szintén magyar volt, Liptay Mátyás. Egy gyönyörű szép kis flakont teremtett, ami teljesen egyedülálló volt. Kitaláltam, hogy üveg helyett porcelánból gyártatjuk. Ehhez tudni kell, hogy egykor a francia udvarban, Versailles-ben is így volt, visszatértem tehát a gyökerekhez.

A saját parfüm egyedileg tervezett porcelán csomagolást kapott. Fotó: Sebestyén László

Akkor minden elég formabontó volt.

Minden különleges volt, és pont ez volt kicsit a baj, hogy megijedtek. Később rájöttem, hogy ez hogy működik. Ezek konglomerátumok, volt iskolatárssakkal, nem egészen a tesztek alapján döntenek, hanem hogy mit mondott a vezérigazgató. Úgyhogy nem sok esélyem volt a projekttel, nem volt senkinek az érdeke, hogy új utakra menjek.

Ez történt ebben az esetben is?

Most jön az érdekes fordulat! Átmentünk egy pár ülésen és nagy támogatás volt a felsővezetés részéről, amikor jön egy tanulmány Olaszországból, hogy nem jó név a Paradis, mert vallási mellékzöngéje van. Aki a „tanulmányt”megrendelte, előzőleg az Unilevernél dolgozott. A reklámban hitt és semmi másban. Elég az hozzá, hogy megfúrta az én projektemet. El voltam keseredve, mert nagyon hittem a projektemben.

Ezzel vége is volt?

Nem. A fehér virág akkor megvolt már. Réunion szigetén, Madagaszkár mellett termett és addig nem használták a parfümiparban, pedig desztillálható volt, mert olyan húsos fehér virága volt, mint a liliomnak. Kiderült, hogy a párizsi botanikus kertben pont virágzott ez a virág és elmentem egy fotóssal, aki pont magyar volt, Kovács Ferenc, és lefényképeztük. Ez nagyon poetikus volt. Azt fogjuk csinálni a reklámban, amit sose csináltak, hogy nem színészeket mutogatunk, hanem a virágot. El is neveztük második menetben Longozának, de ismét jött egy hatszáz oldalas tanulmány, hogy nem jó, mert a spagettire emlékeztet. Akkor mérges lettem és elhatároztam, hogy piacra dobom én.

Sikerült?

Az történt, hogy Mitterand 81-ben megnyerte a választást, ami hatalmas kulturális sokk volt, ami abban is átjött, hogy még aznap felhívott a magánbankár barátom, és közölte, hogy reggel a kommunista szakszervezeti titkár bejött hozzá, hogy ez a bank már az államé. Ezzel a nekem ígért hitel is ugrott. Ekkor abba kellett volna hagynom, csak ekkora már beleszerettem a projektbe. Csak más L’Oréal igazgatójaként menni egy parfümériába és más egy ismeretlen brandként. A régi kliensek, akikkel sok éjszakát együtt töltöttünk párizsi mulatókban – mert ugye ez hozzátartozott a bizniszhez –, teljesen belelkesedtek, amikor hoztam a projektet. Minden stimmelt, jobb árrésük volt, gazdaságilag is izgalmas projekt volt.

Mennyi pénzre lett volna szüksége, hogy beindítsa az üzletet?

Be kell vallanom őszintén, ezt nem számoltam ki megfelelően. Alábecsültem.

Nagyon sokkal?

Nagyon sokkal. Úgy számoltam, hogy működő gazdaságban, ahogy megszoktam, megrendelem és megkapom. Tulajdonképpen átmeneti forgótőkére lett volna szükségem, fenn kell tartani a butikot, amíg be nem jön, de valójában sokkal több kellett, mert mindenkinek előre kellett fizetni, ami nem volt normális. A porcelán előnye volt egyébként az is, hogy nem kellett több százezer eurós öntőforma, mint az üvegnek, hanem félkézművesen gyártották le, darabszámra megrendelhettem. Minden nagyon ki volt gondolva, csak épp az nem, hogy azért hívják kapitalizmusnak a rendszert, mert tőke kell hozzá, ezt megtanultam egyszer s mindenkorra. Mindig mondom is az ifjú vállalkozóknak, hogy gyerekek, ne fogjatok bele pénz nélkül. Rámegy a gatyátok is és nem értek el semmit.

Mi történt azután, hogy látta, a L’Oréalnál nem megy tovább a terve?

Azt gondoltam, hogy ahol ilyen szakszerűtlenül dolgoznak, abban nem veszek tovább részt. Ekkor keresett meg a fejvadász, hogy nincs-e kedvem elmenni a Cartier-hoz. De nem voltak korrektek, mert egy más feladattal bíztak volna meg, mint amiben megállapodtunk. Rám akarták bízni az európai leányvállalatokat, ami karrierszempontból jobb volt, de kapkodáson alapult. A cég egy nagy átalakulásban volt. Addig csak az öngyújtó volt a termékünk, ekkoriban lett globális brand, ami nagyon messze van az eredeti ékszertől. Ebből kiszálltam, de a tőlük kapott végkielégítés volt az alaptőkém a saját parfümhöz.

A Paradis név maradt a L’Oréalnál. Milyen nevet választott?

Az Opus Anni latin nevet adtam neki. Vagyis az év alkotása. Azt mondta a L’Oréal egyik igazgatója később, hogy ha ezt ők dobták volna piacra, világsiker lett volna. Csak ismeretlen szobrász, ismeretlen dizájn, ismeretlen illat, ismeretlen márka.

Nem hittek benne. Mi lett a sorsa?

Hát csőd.

De legyártották?

Igen, karácsonykor bedobtam a piacra. A Diners Club tagságának adtam el, úgy vették, mintha ingyen volna. Pedig 678 márka volt egy üveg. Az akkor nagyon sok pénz volt.

És úgy ment csődbe, hogy végül nullszaldóval szállt ki?

Nem egészen.

Akkor oktatja is, hogy milyen hibákat kell elkerülni.

Bármelyik startupnak tudok adni tanácsokat, mert a játékszabályok mindig ugyanazok. Az az érdekes, hogy a fontainebleau-i tanulmányaim alapján pontosan tudtam, mit kellett volna csinálnom, de az ösztöneimre hallgattam, mert úgy földühítettek.

Hogy emlékszik vissza a L’Oréalra?

A L’Oréalt mindig végsőkig tiszteltem, de egy furcsa multi volt, családi vállalatként működött egy óriási világvállalat. Ma már nagyon más. A cégnél egyébként mindig az újdonságokat bízták rám. Új brandeket dobtak a piacra, így bővítették a piacot. Például ilyen volt a Biotherm. Tudták, hogy be tudok lelkesedni, mintha életemben csak ezt csináltam volna. Mindig tele voltam ötletekkel, hogy hogyan lehet mindezt kis büdzsével, mert a L’Oréal nem úgy csinálta, mint az amerikaiak, hogy belenyomott tízmillió dollárt és akkor majd kijön minden, hanem nagyon óvatosan piacra dobott, megnézték, hogy megy, ha jól ment, adtak a reklámra. Ezért az volt a hírünk a piacon, hogy nálunk csak siker van. Ami nem volt igaz, csak ami nem sikerült, azt azonnal visszavontuk nyom nélkül, hogy ne is emlékezzenek, hogy volt ilyen. Szóval én voltam a specialista.

Fotó: Sebestyén László

Mit nem ismert föl a saját parfüm bevezetésekor?

Amit nem ismertem föl, hogy a gazdaságban nem úgy megy, mint a szakkönyvekben, hogy racionálisan, hanem rengeteg irracionális tényező van, például hogy a szóban forgó dizájner az iskolatársa volt, egy padban ült vele, az mennyit is számít. És akkor csinálták ezt a marketinges hókuszpókuszt, a piackutatást, amiben egy pillanatig nem hittem, mert az volt a véleményem, ha elmegy az ember tíz szaküzletbe, ott öt perc alatt rájössz, hogy lesz-e ebből valami vagy nem, mert azok a viszonteladók ötven éve a piacon vannak és a reakcióikból ki lehet találni. Akkor még az egész gazdaság olyan volt, hogy a közepes méretű szaküzletek vezették a piacot. Ma már a Douglas, ami akkoriban indult Németországban. És én ismertem a Douglast akkor, amikor kis drogéria volt Hamburgban. a Deutsche Lancôme 49 százaléka magántulajdonban volt, a német Sturm házaspár tulajdonában. A háború után, amikor Németország szét volt lőve, lecsaptak erre a brandre, amikor senkinek nem kellett és megszerezték az exkluzív importot. És ők a nulláról indultak, nem volt tőkéjük, szudétanémet menekültek voltak. Tényleg egy kis kofferral kezdték, mint a mesekönyvben. Ugyanígy kezdték a parfümériák, saját kezűleg építették újra és együtt nőttek.

Mi is készítettünk interjút Erwin Müllerrel, illetve Dirk Roßmannal. Müller egyébként borbély volt, Roßmann pedig egy eladó. Ismerte őket?

Hogyne, ezek mind kliensek voltak. Akkoriban a nagyobb városokban, volt egy elegáns nagy parfüméria, a nulláról épült föl, de egyébként meg a fölépítésnél, mondjuk egy nagyobb kisvárosban, ha nem volt megfelelő partner, akkor mi nyomtuk föl a megfelelő drogériát, ha láttuk, hogy a vezető agilis, fiatal és az se ártott, ha az eladónő a szeretője volt. Mert nagyon sokszor ez volt. Akkor kitanítottuk a leányzót kozmetikusnak és megkapta a Lancôme-ot. Ez olyan volt, mintha nemességet kapott volna. Így volt a két drogista Hamburgban is, csak nekik kezdettől fogva egy üzemgazdasági víziójuk volt, ami nem volt meg a normális üzleteknek. A blue ocean ekkor még nem volt föltalálva, nem törődtek azokkal, akik még nem voltak kliensek. Mi megtanítottuk nekik, hogy hogyan kell racionálisan vezetni az üzletet. Például arra, hogy milyen fontos az árukészlet forgása. Hiába keresnek többet egy másik branddel, ha az ott porosodik a polcon három évig.

Milyen volt tárgyalni mondjuk Erwin Müllerrel?

Hát amikor nagyok lettek, akkor más. Müller maga tárgyalt, kemény tárgyalófél volt. Ezekkel már nem arról beszéltünk, hogy melyik parfüm a legjobb, hanem hogy melyiken lehet a legtöbbet keresni.

Roßmann is ilyen volt?

Vele akkor még nem álltunk szóba. A Lancôme egyike volt a három gráciának. A Lauder, a Lancaster és a Lancôme, ez volt a burzsoáziának a crème de la crème. Ha ez a három brand megvolt egy drogáriának, az azt jelentette, hogy ő piacvezető abban a városban. Ekkoriban még nagyon kevés bolthálózat volt, ekkor kezdtek el fiókokat nyitni. Úgy volt, mint régen a nemességnél, hogy a barátnőt, színésznőt el kellett tartani, akkor nyitottak neki parfümériát. Ez volt a francia parfüméria titka, így jöttek létre Párizsban, hogy a balettáncosnőknek adtak egy üzletet. Németországban nem így volt. Ott, ha rájött az illető, hogy egy új városnegyedből nem fognak bejönni azért, hogy vegyenek egy üveg parfümöt, nyitott üzletet az új lakónegyedben és elkezdtek a dinamikusabbak növekedni. De az tabu volt, hogy áruházban mi nem árusítunk, kivéve a luxusáruházakat, mint a berlini KaDeWe meg a hasonlók. A normális áruházak rangon alulinak számítottak. Volt egy ilyen véd- és dacszövetség a szaküzletek meg a luxuscégek között, hogy egymásnak kölcsönösen garantáltuk a növekedést és a magas árrést. De tudtuk, hogy ez fog változni.

Ma már egyházi személy, de remélem nem veszi tiszteletlenségnek, ha megkérdezem, hogy a párizsi mulatós időszakban ivott is, dohányzott is?

Nem, soha nem dohányoztam. Na persze, nagy ebédek után megkínáltak egy kubai szivarral, azt igen. Ez egy ilyen szociális kényszer volt. Csak illett egy párezer frankos vacsora után.

De ivott? Kivette a részét az éjszakából?

Az ünneplésből igen. Meg az is hozzátartozott menedzserléthez, hogy üzleti megbeszélések többsége a fehér asztalnál történt, ez a francia kultúra. Ott 3-4 órás ebédek voltak, utána még elmentünk valahova kávézni. Ez nem a német munkaritmus, ahol 20 perc alatt elintézik az ebédet. A franciák megadják a módját.

A mulatozásra visszatérve. Miután belépett a rendbe, megváltozott az élete.

Minden megváltozott! (Nevet.)

De előtte egy fegyelmezett életet élt vagy bohém életet?

Bohémnak nem nevezném. Ezeket szociális költségnek tekintettem. Hozzátartozott, a Kundenservice része volt, hogy meg kellett táncoltatni a kozmetikuslányokat és a tulajdonosnőket.

És akkor ezek szerint ehhez értett.

Szerencsére még Magyarországon megtanultam táncolni, ami nagyon nagy előny, ha a társas életbe bekerülsz. Ez látszik most a Két pápa című filmben is, ahogy tangóznak.

Párizsban egyébként hová jártak?

A Crazy Horse-ba, csak a legdrágábba. Fel kellett vágni, mutatni kellett a klienseknek, hogy ez a top. Meg ezeknek a lányoknak egy életre szóló élmény volt. Nekem meg mindig fájt a szívem, mert ugyanannyiba került a kóla, mint a legdrágább francia pezsgő, mi menedzserek persze mindig azt ittuk. Ez egy showbiz volt.

Szóval volt az életének egy ilyen nagyon mozgalmas időszaka.

Most is mozgalmas, csak másképp!

De jött egy más hivatás. A vallás milyen szerepet játszott korábban az életében?

A családban én voltam az egyetlen, aki járt templomba. Hívő gyerek voltam, de olyan átlag.

Volt valami közvetlen kiváltó ok, amiért belépett?

Volt. Akkor még egyetemista voltam Leuvenben és meg volt hirdetve egy zarándoklat Chartres-ba, Franciaországba. Ezen 40 ezer fiatal vett részt. 1968 májusában járunk. Miközben mi gyalog zarándokoltunk Párizsból, a város égett, Cohn-Benditék akkor gyújtogattak épp a Sorbonne-on. Én ott a zarándoklaton kaptam a hivatásomat, volt egy azonnali bizonyosság, hogy nekem ott a helyem. De már hazafelé menet elkezdtem morfondírozni, hogy eddig tanultam, mást nem is csináltam egész életemben. Most megint kezdjek el tanulni? Az biztos eltart megint vagy tíz évig, amíg kiképeznek. Lebeszéltem magam róla és a következő húsz évben egy állandó vívódás volt, hogy igen is, meg nem is. Ez volt az oka, hogy elkerültem a nagy kísértést, tehát nem házasodtam.

Nem házasodott, de barátnői voltak?

Igen, de amikor komolyabb lett volna, mindig áthelyeztek. Amikor a hölgy kiszemelt magának, akkor áthelyeztek.

A L’Oréal és a Jézus Társaságba való belépése között azonban így is eltelt jó néhány év.

A csődöm után öt évig csak azért dolgoztam, hogy kifizessem az összes adósságomat. De az azért volt jó, mert ezt már nem egy multinál töltöttem, hanem családi vállalkozásoknál. Az első állásom a csődöm után az All optic nevű amerikai cégnél volt. Na, ott megtapasztaltam a rablókapitalizmust, nagyon rövid ideig voltam a cégnél. Ezután a fejvadász révén kiderült, hogy a Menrad szemüveg cég keres egy menedzsert. Elkerültem egy sváb kis családi vállalkozáshoz, ez is harmadik generációs volt, időközben ötödik már egyébként, és azért fontos ez a tapasztalat, mert különböző gazdasági ágazatokban, családi vállalkozásokat láthattam, mind más kultúra. A következő állomásom, a Rajna-vidéki Wirtz-család, akik száz éve szappant főztek, és más a Menrad szemüvegkeret-gyártó, akik a kis családi vállalatból csináltak egy nagyon modern marketinggel rendelkező, globális vállalatot. Gyáruk volt Írországban és jelen voltak Máltán. Ez nagyon nagy tanulság volt, láttam, hogy működik egy ilyen családi vállalkozás a harmadik generációban, utódlási problémák, satöbbi. Voltam még közben a Robbe&Berkingnél, az egy ezüstműves cég. Sok tapasztalatot szereztem és mindez nagyon jól jött a Management by Jesushoz. Ha csak a multis tapasztalatom volna, akkor kicsit nehéz volna alkalmazni a menedzsmentben. Akik jönnek hozzám a kurzusra, az 80 százalékban családi vállalkozásból jönnek, mert tudják, hogy ahhoz értek.

Mert látta testközelből.

Igen és láttam, hogy hogyan jut az a cég, ami nem önmaga finanszíroz, hanem a bank. Azóta a bankok kerülését ajánlom, mindig elmondom, ha maga azért lett vállalkozó, hogy önálló legyen, akkor ne a bankkal dolgozzon, mert azok elveszik az önállóságát.

Hogy lépett be végül a rendbe?

A volt főnököm felhívott, hogy meg kellene tartani még egyszer a parfümkurzusom Bonnban. Mondom, de hát Herr Müller, délután 5 óra van. Akkor repüljön, mondta, de igen ám, csak a franciáknál nemzeti specialitás az általános sztrájk és nem működött semmi, még a földalatti sem, úgyhogy beültem a kocsimba és elaludtam az autópályán. Teljesen fáradtan. Előző este egy ilyen Crazy Horse-os mulatás volt, úgyhogy arra ébredtem föl Belgiumban, hogy csörömpöl az autó. Ott az autópálya közepén van egy ilyen vízelvezető, mert sokat esik az eső. Megmutatták a csendőrök, hogy azon, mint egy sínen száguldottam el tizenegy betonoszlop mellett. És akkor gondolkoztam rajta, hogy ez máshogy is történhetett volna. Nem csak hogy nekem nem lett bajom, másnak is lehetett volna. És akkor eszembe jutott, hogy nekem nem ez lett volna a feladatom, hogy parfümökről tartsak előadást, van egy ennél komolyabb feladatom.

Sok iskolát elvégzett még.

A jezsuitáknak filozófiát és teológiát kell tanulni. Filozófiát visszaküldtek Leuvenbe, a két évet elvégeztem egy év alatt angolul. 43 vizsgám volt, amikor jönnek most a fiatal jezsuiták, hogy sokat kel tanulni, megmosolygom őket. Aztán közölték velem, hogy Szabó Ferenc, aki a vatikáni rádió magyar műsorait vezette, megkérte a provinciálist, hogy képezzenek ki, hogy az utódja legyek, mert 25 éve csinálja. Mondtam, hogy gyerekkoromban újságíró akartam lenni, úgy látszik, hogy Istennek van humora. (Nevet.)

Úgyhogy párhuzamosan a teológiával elvégeztem Rómában a kommunikációs tudományokat is. Miután kiképeztek rádiós kommunikátornak, elküldtek a Szent Ignác Kollégiumba, ami akkor még nem volt jezsuita kollégium. Szereztem pályázati úton pénzt, és átépítettük a kollégiumot. Végeztünk néhány reformot, erős diákbizottságot hozunk létre és vállaltuk, hogy szakkollégium leszünk.

El kell még mesélnem egy anekdotát. Elmentem a Rajkba, Chikán Attila ott ült a sarokban, pipázott és elmesélte, hogy amikor rájöttek, hogy vissza kell adni az épületet nekünk, akkor elment az akkori provinciálishoz, hogy mik az elképzelések, mire kiderült, hogy rövid távon akár bérbe is adnák. Chikán kérdezte, hogy na jó, de mi a rövid táv? 15 év! Ezt a Chikán aztán el is nevezte jezsuita rövid távnak. Hát igen, más dimenzióban gondolkoznak, mint a politikusok, akik meg négy évben gondolkoznak, vagy a bankok, akik fél évben. Kicsit rövid. A Szent Ignác nagy kaland volt.

Fotó: Sebestyén László

Végül beszéljünk a Management by Jesus-ról. Az kiderült, hogy milyen állomásokon keresztül jutott el ide, de hogy érlelődött meg, hogy jött, hogy így fogja átadni a tapasztalatait?

A mélyben ott érlelődött, aztán kitört, mint egy vulkán. Az egész úgy kezdődött, hogy 2004-ben megkértek, hogy tartsak egy lelki gyakorlatot menedzsereknek Kolozsváron. Most a hetvennegyediknél tartok a tizenöt év alatt. Ebben nincs benne, amit a cégeknek tartok zártkörűen.

Vannak ezek között ismert nagyvállalatok?

Középvállalatok inkább.

Mi foglalkoztatja? Mit tanít a szemináriumokon?

Nagyon fontosnak tartom a hosszú távú szemléletet. Azt gondolom, hogy a kapitalizmus válsága onnan ered, hogy rátértünk a negyedéves gondolkodásmódra. A japán, kínai, német vállalatoknál régen megvolt a tíz–húszéves távlatokban gondolkozás. A családi vállalkozásoknál ez ma is megvan, ők nem úgy indulnak, hogy fél év alatt meggazdagodunk. Akik így indulnak, a magyar éttermek például, be is csődölnek. Engem mindig izgatott, hogy a kapitalizmusban néhány kivétellel, mint a General Electric, kevés cég marad meg száz évig. A nemesi családok ötszáz évig fönnmaradtak. Miért van az, hogy a polgári vállalkozások többsége harminc éven belül tönkremegy? Rájöttem, hogy két oka van. Az egyik, hogy a generációváltás nincs megoldva.

Ezt Thomas Mann regényeiből remekül ismerjük. Mi a másik?

Meg magából a Mann családból, igen. A másik pedig az, hogy ha a társadalomban nem érték a maradandó, például a takarékosság. Amikor negatív kamat van, hogy akarsz te hosszú távon gondolkozni. Fiatal koromban emlékszem, az összes napilap tele volt azzal, hogy sparen, sparen, sparen, vagyis spórolni. Emlékszem, mennyire más volt a mentalitása a kiskereskedőknek, akiket látogattam. Ez teljesen kihalt, amikor jött a fogyasztási láz.

Ki vehet részt a szemináriumokon?

Bárki. Látja a programot, hogy veszélyes terület, mert itt hitről is van szó, van mise is reggelente, de az önkéntes.

Miért épp Márk evangéliumát helyezik a középpontba?

Több okból. Márk evangéliuma a tényekre szorítkozik, a lényegre tör, kevés a mese benne meg a teológia. Kevés történetet mesél el, de első kézből, én a leghitelesebbnek érzem. Másrészt pedig elővettem és strukturalista analízist készítettem. Kiderült, hogy ez egy startup forgatókönyve, Jézus új társasága az egy startup volt. Kezdettől fogva azzal a szándékkal indul el, hogy nem a lokális piacot szolgálja ki, hanem a világpiacot. A katolikus egyház is startup. A struktúra segíti a megértést. Ez persze nem tűnik fel, mert a történetekre figyelsz, de nagyon gondosan van szerkesztve. Egyebek között mutatja lépésről lépésre, hogy Jézus, amikor elhagyja a szülői házat és elmegy Kafarnaumba, hogy akkor mi minden történik. Ezek pontosan azok a lépések, amit meg kell tennünk, amikor egy új vállalatot indítunk.

Szóval akkor értelmezhetjük Jézust úgy, mint egy vállalkozót?

Tekton volt. Ácsnak szokták fordítani ezt a görög szót, de az nem jó, építési vállalkozót jelent. A görögben a szavaknak mindig több jelentése van és az igazi a szövegösszefüggésekből derül ki. De a modern fordításokban megmagyarázzák, hogy ez inkább vállalkozó.

Aki csapatot is szervezett.

Igen. Nyilván családi vállalkozás volt.

Milyen az a vállalkozó, aki kijön a szemináriumról?

Az üzenet többrétű. Az egyik, hogy ez egy hivatás. Ez nem egy job, ez nem egy lehetőség kamatoztatni a tőkédet. Ha olyan termékeket állítasz elő vagy olyan szolgáltatást nyújtasz, ami valós igényeknek felel meg, és tisztességes az ár, amiben benne van a haszon is, ami a fennmaradás költsége. A másik, hogy a munkatársakból csapatot kovácsol. Tulajdonképpen a modern társadalomban a legfontosabb közösség a család mellett a vállalat. Se Rómában, se a régi Kínában vagy Indiában nem voltak vállalkozók. Kézműipar volt, ahol dolgoztak a családtagok, de hogy egy vállalatban idegeneket alkalmazzanak, akikkel együtt valósítod meg az álmod, ezt a kapitalizmus tette lehetővé. A következő lépés az volt, hogy a hollandok, akik protestánsok voltak, kitalálták a részvénytársaságot. Összeálltak kereskedők, akik nem is annyira tehetősek, de együttesen képesek finanszírozni egy hajót annak az összes kockázatával. Amit a hollandok hozzátettek, az egy fogyasztási ethosz.

Ugyanakkor takarékossági is.

Igen, hogy nem hivalkodtak, mint az olaszok, nem selyembe–bársonyba jártak, hanem a lehető legegyszerűbb ruhában. A pénz is megmaradt, amit újból beforgattak.

Miért olyan erősek a családi vállalkozások? Miért maradnak fenn tovább, mint a nagyvállalatok?

A családi vállalkozásban van egy olyan atmoszféra, hogy az emberek önként vállalnak dolgokat. Ott nem azt kérdezik a gyerektől, hogy dolgoztál eleget, különben nem kapsz vacsorát. Az igazi szülő szeretetből adja, beruház a jövőbe. A család nem más, mint a jövőbe való beruházás. A vállalat ugyanez, csak kicsit nagyobb léptékben. A vállalkozó felelősséget érez a munkatársai iránt, akkor is, ha egy kis étteremről van szó, ha egy cukrászdáról vagy cipőműhelyről. A keresztény többlet nem a jótékonykodásban áll. Festheted az óvoda kerítését zöldre, ezek a társadalmi felelősségvállalás néven futó akciók egy szemfényvesztés. Abban áll a társadalmi felelősségvállalás, hogy nem szennyezed a környezetedet. Ezeket az egész világ vallja elméletileg, ehhez nem kell kereszténynek lenned, fordítva. Keresztényként nem csinálhatod ezt.

Meg kell nézni egy Black Fridayt. Sokan bele se gondolnak, hogy amit vásárolnak, milyen utat tesz meg és lehet, hogy nem is fogják használni.

A középkorban az etika az egy egységes egészet képzett. Persze a főurak nem nagyon tartották magukat hozzá. Náluk az ideál közös volt. Ma nincs közös ideál, csak az, hogy minél többet fogyasszunk. Megveszed az évi kütyüdet és állítólag ez viszi előre a gazdaságot.

 

"Nem az a kérdés, hogy mit akarunk megtudni az emberekről. A kérdés az, hogy mit akarnak az emberek elmondani magukról."