Print

Jövőépítők

Bánlaki D. Stella
2020. szeptember 01. 4 perc olvasás

 Ne olvasd el ezt az oldalt az előtt, hogy becsuktad a szemed, és néhány percig gondolkodtál azon, mit jelent számodra az egyenlőség.
Lapot kérni, széket foglalni. Megváltoztatni a játékszabályokat. Újraosztani a befolyást, újragondolni a hatalmat – ilyeneket dobáltunk be egy januári szerkesztőségi brainstormingon. Fáradtan, délután, az első Forbes Women’s Summitra készülve.


Aztán aznap este az ágyban már lepergett előttem az életem. Magyar nőként Magyarországon számomra az egyenlőség, ha már kislányként is tudom: nem vagyok köteles szexista vicceken kényszeredetten mosolyogni. Ha már tizen-pár évesen is cselekedni merek, amikor egy szórakozóhelyen egy sportoló megfogja a fenekem. Ha az egyetemi gólyatáborban nem kell bántalmazástól tartanom, és ha mégis megtörténik, érvényre juttathatom a jogaimat – anélkül, hogy meg kellene alázkodnom. Ha az első munkahelyemen sem kevesebb a fizetésem az azonos pozícióban dolgozó férfi kollégáménál. Ha eséllyel pályázom bármilyen pozícióra. Később pedig, hogy nem lehetetlenítenek el a munkahelyemen, ha közlöm, hogy gyermeket várok. Hogy sem több, sem kevesebb nem vagyok senkinél.
Végső soron szerintem az egyenlőség nem más, mint annak biztosítása, hogy a startvonal minden embernek ugyanott van, és arról rajtolva bárki kifuthatja, kiélheti a teljes potenciálját.

Ez ennyi, és nem több: széket foglalni, lapot kérni vagy adni, csak úgy, mint bárki másnak.


„Akár bele is halhattam volna abba a hatalmas nyomásba, amit az okozott, hogy túl fiatalon lettem túl sikeres egy erősen szexista társadalomban.” „Nem álltam ki magamért. Azt gondoltam, hogy örülnöm kéne, hogy itt a lehetőség, és hogy ehhez hozzátartozik, hogy utálnak.” „Meg kellett tanulnom meggyőzni az embereket, hogy egy huszonéves nő is tudhat pálinkát főzni. Ez volt a legnehezebb: elfogadtatni magamat.” Tisza Kata, Oravecz Nóra, Dubai Éva és a Women melléklet más szereplőinek történetéből is kirajzolódik: ma még nem tartunk itt.


Annak az egy szónak ott a Forbes Women’s Summit után jelentősége van. Végül is azt választottuk: „jövőépítők”. Azért is jött létre ez az esemény – és tartjuk meg aztán a járványos március helyett szeptemberben –, mert a jövőre nézve konkrét megoldásokat, lehetséges jó utakat akarunk keresni magunknak és másoknak.


Az egyenlőség nem vélemény kérdése, hanem tudásé. Tudás nélkül nem tudunk változtatni önmagunkon, a döntéseinken, a környezetünkön. A párbeszéd kezdeményezésével a tudást szeretnénk gyarapítani.


Azok, akik ebben a mellékletben szerepelnek, beszélnek is róla, tudják is. Ők csinálják. Tisza Kata ma a bőrét is vásárra viszi, hogy a családon belüli erőszak áldozatain segítsen, és azt mondja, egy-egy felállásból több erőt merít, mint amennyit elveszít. Almási Kitti (azonos szakmában, de teljesen más stílusban) naponta tömegekhez szól, hogy minél többekhez eljusson az impulzus, azokhoz is, akik egyébként nem engedhetnék meg maguknak a szakszerű segítséget. Krikker Zsuzsanna a magyar honvédség első tábornok asszonya történelmet írt, Kozma Andrea a CEU innovációs laborjából, az egykori fiúklubból mára mindenkinek elérhető lehetőséget teremtett. Oravecz Nóra huszonévesen szinte mindenkinél többet tudott a korszerű marketingről, tőle, ahogy Magyarország pálinkafőző mesternőitől is agg férfiak kérnek szakmai tanácsot.


Bármelyikük szerepelhetne a Forbes magazin első felében is. De ebben a mellékletben, egymás mellé rendezve erősebben kidomborodik portréjukból: céljaik eléréséhez a nőkre jellemzőnél több önbizalom, edzettebb lélek és az általánosnál sokkal több kitartás kellett. Mert a férfiaknál távolabbról indultak.


Ezek a nők, akár elismerik, akár nem, akár kimondják, akár nem, feministák. És jövőépítők. Mert ez ennyi és nem több: széket foglalni, lapot kérni vagy adni, csak úgy, mint bárki másnak.