Szabadság, intimitás

Most akkor a koronavírus. Addig sem kell klímaszorongani és a populizmus terjedése, a menekültek áradata miatt aggódni. (Rád nem vonatkozó szorongás igény szerint kihúzható.) A vírus előnye, hogy közelebb van, […]

Bővebben

Egyedül vettem lakást Budapesten 20 millióért – ilyen 2021 nyarán az ingatlanpiac belülről

Az ingatlanpiac kemény hely. Az utóbbi fél évben megtapasztaltam, mennyire. A mentális egészségem alaposan megsínylette a kereséssel járó nyűgöket – hát még a pénztárcám –, de végül tisztességes helyre tudok költözni. Minden egyedül, csok, babaváró és külső segítséget nélkülöző lakáskeresőnek gyűjtöttem össze hét tapasztalatom az utóbbi hét hónapomról.

2015-ben kezdtem el dolgozni. Mint nagyon sok más huszonéves, ha megkérdezik tőle, hogy mire gyűjt, az első dolgok között soroltam fel a lakáscélt. 24-25 éves koromra az én agyamba is alaposan beégtek a többnyire egyébként tényleg igaz klisék: minek tömnéd más zsebét az albérletben? Egy ingatlan mindig jó befektetés, főleg Budapesten. Mi van, ha a főbérlő eladja a fejed fölül az albit? Egész más a saját lakásodba hazamenni, mint egy olyan helyre, ahol kvázi vendég vagy. És hosszan lehetne folytatni a sort.

Mindehhez hozzájön, hogy a családom nem budapesti, a mamahotel anyagi biztonsága nem adatott meg a fővárosban. Öt éve albérletben élek, még ha csak szobát is bérlek, és azt is nagyon jutányos áron. A mostani piaci viszonyokhoz képest mindenképp.

Nem akarok keseregni az ingatlanpiac kegyetlenségén. Pláne nem gondolom, hogy bárkinek sajnálnia kellene azért egy 30 éves újságírót, mert a nullához közeli összegre faragja le a bankszámláját egy belvárosi lakásért. Ami nem mellesleg, alighanem már most is többet ér, mint amennyiért most megveszem.

Viszont több olyan dolog történt velem az elmúlt fél évben, amik másoknak is hasznos tapasztalatok lehetnek – az illetékesek meg elgondolkozhatnak azon, hogy mi mindenen lehetne döntéshozói szinten változtatni, hogy a valószínűleg bármikor hatalmas stresszel járó lakáskeresést és vásárlást egy kicsit emberibbé tegyék.

Taki bácsiéknak jobb volt

Amikor hat és fél évvel ezelőtt egy multinál mérsékelt lelkesedéssel vettem fel a telefonokat, hogy egy pesti, Duna-parti irodából Linzben ülő osztrák ügyfelek informatikai problémáit oldjam meg (mindezt úgy, hogy a középiskolában csak a vakon gépelés mentett meg a bukástól számítástechnikából – volt, hogy félévkor még az sem), a néha meglehetősen sok holtidőmben már fel-fel tévedtem az ingatlanos oldalakra.

Belvárosi, minimum 50 négyzetméteres, kétszobás lakásokat nézegettem. A koncepció az volt, hogy az egyik szobát majd kiadnám, abból meg is lenne a hiteltörlesztőm (akár még kereshetnék is rajta!), és ez mekkora királyság lenne.

2021 júliusában, amikor 25 négyzetméteres lakást 20 millióért szereztem meg a VI. kerületben, egészen döbbenetes visszagondolni, hogy hat évvel ezelőtt nagyon hasonló környéken már 15 millió forintért nyélbe lehetett ütni egy lakásvásárlási ügyletet – akár kétszer ekkora lakásokért.

Ezt a nyünnyögést tényleg befejezem, mert a lakásárak emelkedését Plankó Gergő a 444-en a Szomszédok példáját felhozva – kiegészítve ezzel az Index-cikkel – már tökéletesen bemutatta.

 Az én időm

Az utóbbi hat évben többé-kevésbé tudatosan gyűjtöttem és raktam félre a pénzem. Persze volt, hogy utaztam, tanulmányokat fizettem a keresetemből, előfordult, hogy jobban és volt, hogy kifejezetten rosszul kerestem eközben, de végig fizettem egy négy évre megkötött Fundamentát havonta 20 ezer forinttal (így jött ki legjobban az állami támogatás), illetve igyekeztem minimum néhány tízezer forintot minden hónapban magam is félretenni – szerencsére ennél sokszor lényegesen többet sikerült, de a mínuszos hónapok sem voltak ritkák.

Így jutottam el 2021 elejére, amikor úgy éreztem: ha minden eddig összegyűjtött pénzem – beleértve a Fundamentát – összeszámolom, a járvány alatt kicsit visszaeső árak miatt már érdemes próbálkoznom.

Egy maximum 20 milliós lakás banki hiteléhez ugyanis az önerő, ha nyekeregve is, de megvan.

Miután lábon kihordtam a depressziómat, amit az áremelkedés és a lehetőségeim rohamos beszűkülése okozott, év elején elkezdtem bújni az ingatlanos oldalakat, és belecsaptam a lecsóba.

Sötét, dohos szar drágán – jó lesz?

Egyvalamit már januárban tudtam: egyszerűen nincs lehetőségem álomlakáshoz jutni. Nem lesz olyan, hogy átlépem a küszöböt, és beleszeretek már a vakolatba is. Ezzel együtt furcsa visszagondolni, hogyan változtak a preferenciáim az elmúlt fél évben.

A preferenciákat persze nagyban alakították az ingatlanosok és az eladók. Az egyik legnagyobb döbbenet „mezítlábas” lakáskeresőként az volt, hogy mennyire pofátlanul ácsingóznak a megtakarított forintjaimra. Néhány párbeszéd utólag meglehetősen komikusan hat, pedig valós veszélye van annak, hogy egy rámenős ingatlanos egy jófejkedő tulajjal (kiegészülve a te vágyaddal) simán rábeszél valami hülyeségre.

Ebből a falból majd lehet, hogy kitör egy gejzír fél év múlva. Ugye nem baj?

Én például abszolút nem vetettem el elsőre az ötletet, hogy ajánlatot tegyek a VIII. kerületi, 30 négyzetméteres lakásra, amit 18,9 millió forintért hirdettek, az ablaka pedig tűzfalra nézett. A tulaj anyja elnézve a felhúzott szemöldököm azzal próbálta menteni a helyzetet, hogy

„hát, ez tűzfalra néz, de nem is baj, ha az embernek nem kell más pofáját bámulnia reggelente!” Nem győzött meg az érv (meg az sem, hogy amikor a szomszéd felől érdeklődtem, semmit nem mondott, úgyhogy csak annyit tudtam meg róla, hogy az ő lakásajtaja úgy néz ki, mint annak idején dédnagyanyámnál a tyúkólé), de ekkor már voltam annyira elkeseredett, hogy elgondolkodtam az ajánlattételen.

Talán azért, mert ugyanaznap egy omladozó fedelű épületben lévő, dohtól büdös angyalföldi lakást is megnéztem (alapterület: 30 négyzetméter, ár: 20 millió). Ahogy beléptem, annyira meglepően büdös volt, hogy önkéntelenül is mélyet szívtam a levegőbe – a velem tartó ingatlanos meg ugyanilyen önkéntelenül szimpátiaszippantott. Itt nehéz volt nem elröhögnöm magam.

Ezt a helyzetet gyors ablaknyitással próbálta megoldani, aztán a nagyszoba falán két négyzetméternél nem nagyobb kiterjedésű foltról mondta, hogy szerinte az csak „glettelési hiba”, át kell festeni, és kész.

Rajtuk kívül ajánlgattak nekem teljesen felújított lakást erősen lakásmaffiózónak tűnő arcok a Keletinél (egyvalamit már biztosan megtanultam a Forbesnál: aki üzletemberként bűnözőnek tűnik, ott a sztereotípia ül. A legritkább esetben nem az.),

illetve az Angyal utcában egy olyan földszinti lakást, ahol rohadtak a falak és délután ötkor annyira sötét volt, hogy az ingatlanos nem véletlenül állított fel világcsúcsot gyors lámpakapcsolásban, még mielőtt beértem volna a lakásba – pechére azért meg akartam nézni, milyen fényviszonyok vannak villany nélkül, úgyhogy lekapcsoltam. „Földszint, hihi.” (alapterület: 27 négyzetméter, ár: 21 millió)

Jó időben, jó helyen

A januári próbálkozás után júniusban álltam rá újra jobban a lakáskeresésre – utóbbi sztorik már a nyári próbálkozások emlékeit őrzik. Egyrészt azért vágtam bele újra a keresésbe, mert az árak kezdtek ismét emelkedni, másrészt pedig az MNB szép lassan véget vet az alacsony kamatok időszakának.

Az Angyal utcai lakás lyuk megnézése után újabb súlyos mentális betegségek kialakulása környékezett meg. Az egy dolog, hogy letettem az álomlakás megszerzéséről, de az – egyébként biztos, olcsó és pofátlanul jó helyen lévő – albérleti szobám minden nyűg ellenére nem akartam bármire felcserélni.

Ekkorra már sok dolgot elengedtem. Az udvariaskodást is. Egy darabig úgy voltam vele, hogy hétvégén azért mégsem illik zajgatni sem ingatlanost, sem tulajdonost.

Június végére az ilyen kényszeredett illemszabályokra óriási ívben tettem. Ezért amikor az ingatlan.comon egy vasárnap este megláttam, hogy a VI. kerületben 21 millióért adnak 25 négyzetméteres lakást (a háborgást az áron már rég elfelejtettem, sőt a VI. kerületben ez egy konkrét ajándék), egyből telefonáltam. Másnapra pedig már meg is volt a megtekintés időpontja.

Egy nappal később meg a meglehetősen pofátlan ajánlatom, ami után végül 20 millióban egyeztünk meg az eladóval.

Minden ok. Minden ok?!

A megegyezés és az adásvételi aláírása nem hozott megnyugvást. A lakáson ugyanis még kell azért pofozgatni, ez minden maradék megtakarításom felemészti majd, és akkor a 800 ezer forintos vagyonszerzési illetékről még nem is beszéltünk, amit a leghalványabb gőzöm nincs, hogy miből teremtek elő a következő egy évben – igaz, állítólag két évre is lehet kérni a részletfizetést, de igazság szerint ahhoz sincs sok kedvem, hogy még két évig ezzel szívja a véremet a NAV.

Ó igen, vagyonszerzési illeték: ezt valóban a korábbi békeidőkre szabták. Akkorra, amikor még tízmillió forintért lehetett lakást venni. Ebben az átlagos keresetű vevő kifizette a négy százalékot (15 milliós vételár és 35 év alatti első ingatlan vásárlásakor kettőt!), amivel elégedett lehetett az államkassza és az ingatlanvásárló is úgy érezhette, hozzátett valamit a közhöz.

Mert nem az illetékkel van a baj: hanem azzal, hogy az elszállt árak miatt egyre többen egyre súlyosabb áldozatot vállalnak a vásárlással, amire már nagyon súlyos extra teherként nehezedik az illeték. A realitásoktól messze elszakadó összeget részletfizetéssel kozmetikázni nagyon sovány vigasz.

Mindenesetre az elmúlt fél év tanulságos volt. Bizonyos értelemben jobb volt így lakáshoz jutni, mintha rám szakadt volna Matolcsy Györggyel együtt a Nemzeti Bank, és végtelen pénzért nézhettem volna ingatlanokat – nem mintha nem csekkoltam volna 100-120 milliókért budai, panorámás lakásokat, arra az esetre, ha megnyerném a lottót. Máriaremetén találtam is egy jót, de végül nem néztem meg, azóta pedig elvitték.

Érdekes volt csapongani a teljes reményvesztettség és fordítottja között, a környezetem jóindulatú és sokszor idegesítő tanácsait hallgatni és érezni, hogy ez az egész hogy hat rám. A nehezén már, azt remélem, túl vagyok, de elég frissek az emlékek ahhoz, hogy valami általános érvényűt tudjak mondani a sorstársaknak, akik ugyanígy egyedül, nagyjából átlagos keresettel próbálnak meg valami jó dealt leütni.

1. Ismerd a preferenciáid

Ez elsőre nagyon egyértelműnek hangzik, de nekem legalább 3-4 lakást végig kellett járnom, hogy megértsem, mit keresek igazán. Rájöttem, hogy nekem igenis nagyon fontos, hogy jó helyen legyen a lakásom (ehhez például Pesterzsébeten és Kőbányán is meg kellett fordulnom), hogy rettenetesen zavar, ha nagyon sötét, ezek érdekében pedig a méretben vagyok hajlandó kompromisszumot kötni – a kezdeti, „30 négyzetméter alá nem megyek!” elképzelésem ezért tudott változni.

2. Mindenki pofátlan, ne szégyellj te is az lenni

„I’d rather be a dick than a loser” – szól valahogy így a bölcsesség, amit még klubrádiós műsorvezetőként tanácsolt munkatársam és korábbi tanárom, Csepelyi Adri, mintegy ars poeticát villantva arra, hogyan érdemes a médiában és úgy általában az életben mozogni (azóta Csepelyi Adri felvilágosított, hogy a pontos idézet, a You see it’s leaders and it’s followers But I’d rather be a dick than a swallower Kanye West New Slaves című számából származik, és valóban nem emlékeztem jól. A pontatlanság miatt mindkét érintettől bocsánatot kérek! – a szerk.). A lakáskeresésre ez hatványozottan igaz: igen, itt tényleg mindenki a pénzed akarja. És lehetőleg minél többet. Ezt a szándékot az ingatlanosok, akik a jutalékra hajtanak, szép mosoly mögé rejtik, de bármilyen hulladékot rád sóznának, csak vidd már (a végén persze mindig a te felelősséged, szóval ebből a szempontból ez még érthető is), a lakástulajdonosok pedig az utóbbi években főleg úgy érezhetik, hogy minden egyes plusz milliót kisajtolhatnak belőled. Majd kicsit nagyobb hitelt veszel fel, hülyegyerek.

Ezért aztán bármi történjék, egy pillanatig se éreztesd senkivel, hogy nagyon tetszik a lakása.

Sőt, 10-20 százalékokkal alacsonyabb áron kezdj el alkudozni. És soha ne a megtekintésnél: mondd el, hogy alszol az egészre egyet, egy-két nappal később mondj egy pofátlanul alacsony összeget. Nekik a te pénzed kell – te pedig szeretnél minél többet megtartani belőle. Csak te lehetsz tekintettel magadra. De hidd el, a pofátlanság működik – sőt, akár ez tudja kierőszakolni a másik félből is a korrektséget, amit te ettől függetlenül mindenképp tarts meg.

3. Legyél bizalmatlan

Simán lehet, hogy tényleg valami építőipari selejtet akarnak rád sózni. Mindig kérd el az utolsó pár hónap rezsiszámláit, hívd fel a közös képviselőt, kérdezd meg tőle, van-e tartozása a háznak, mi a helyzet a felújítási alappal és tervekkel. Figyeld, hogy vizesek-e a falak, a legapróbb repedésnél is fogj gyanút, és ne ijedj meg a fejüket ingató tulajoktól, amikor már csak tessék-lássék módjára válaszolnak a huszadik kérdésedre. Ő pénzhez akar jutni, te pedig egész eddig erre spóroltál. Kibírja. Az eladásnál meg úgysem a szimpátia dönt.

Itt vajon a lakók igénytelensége miatt volt büdös vagy azért, mert valami gáz volt? Már soha nem tudom meg.

4. Legyen melletted ismerős ingatlanos, aki tényleg csak a te érdeked nézi

Aranyosak a családi tanácsok, de sokra nem mész velük. Keríts magadnak olyasvalakit, aki ért az ingatlanokhoz, és megbízol benne. Aki érti és tudja, hogy melyik környéken hogyan alakultak az árak, mennyiért tudod esetleg albérletként kiadni a lakásod stb. Nekem volt ilyen emberem, és sikeresen le is beszélt egy-két ajánlattételről. Előfordult, hogy idegesített, elvégre úgy voltam vele, könnyen osztja az észt kívülről, de utólag a „hagyd már a picsába Kőbányát!” felszólítás sokkal kevésbé tűnik szubjektív undornak a X. kerület iránt, mint objektív helyzetértékelésnek. Egy céges ingatlanos ugyanezt a lakást bármikor rám tukmálta volna. Nem kérdés, hogyan jártam jobban.

5. Ügyvéd és hitelügyintéző nélkül neki se állj

Sok ingatlanos ajánlja, hogy kisegít ügyvéddel és más szakemberekkel. Ez jól hangzik, de mérget ne vegyél rá, hogy az egyszerűbb megoldás miatt nem toldják meg a munkadíjukat pár tízezer forinttal. Egy megbízható és lelkiismeretes jogász, akit mások ajánlanak tapasztalatból, akár olcsóbban is dolgozhat. Így a magánhirdetéseket is nagyobb magabiztossággal böngészheted. A hitelügyintézővel szintén ez a helyzet. Ráadásul őt nem is te fizeted, ellenben rengeteg terhet vesz le a válladról.

6. Köss kompromisszumot – de ne bármi áron

Kétségtelen, ha legfeljebb átlagosak az anyagi lehetőségeid, nem fogsz tudni a Rózsadombra költözni – de már egy Fehérvári úti panel is több mint necces. Ezért tudomásul kell venned, hogy nem álomlakást fogsz találni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hulladék helyre kell költöznöd. Nagyon pengeélen táncol a dolog, szerencse is kell hozzá, hogy eltaláld, még éppen jó kompromisszumot kötöttél-e, vagy nekifutásból rúgtad magad tökön. De ezen érdemes agyalni.

7. Nyugi

Tudom, könnyen beszélek, én már túl vagyok a nehezén. De tényleg kár erre az egészre ráfeszülni. Ahogy látsz egy kicsit is jó ajánlatot, telefonálj, nézd meg a lakást, gyanakodj mindenre és aztán ugorj a második pontra. Ha van félretett pénzed, előbb-utóbb megérkezik a megfelelő lakás is. Nekem a sokadik mélypont után jött – neked is sikerülni fog.

Borítókép: Terézváros, de nem az a hely, ahol a lakást vettem. Fotó: István / Flickr

 

Oszd meg!